A kézigránátok története
2. rész

A Horthy-korszak kézigránát típusai

Előzmények

1. rész: A kezdetektől az első világháború végéig
         ( hamarosan )

A két világháború között

         A háború után a világháborús gránátok, illetve modernizált változataik (mint az L-28 M. Goldmann kézigránát) képezték a magyar honvédség kézigránát arzenálját. Csak a 30-as években lassan megindult haderőfejlesztés során vált lehetőség arra, hogy ezeket új típusokkal váltsák fel.1931-ben végül egy kisméretű, nyél nélküli kézigránátot rendszeresített a honvédség, amely bonyolult szerkezetével és csapódó gyújtójával egyszersmind egy koncepcióváltást is jelképezett.



         Az acéllemez testű, nyél nélküli 31 M. (Wesiczky) kézigránát többszörösen biztosított, bonyolult csapódó gyújtós szerkezetű, tipikusan "békebeli" gránát volt, tervezésében szemlátomást a biztonságos használatra való törekvés, nem pedig a megbízható működés és az olcsó gyártás dominált. Két, a dobó által kioldott, és egy harmadik, a repülés közben magától kioldódó biztosítéka mellett kétféle, a véletlen robbanást megakadályozó retesze is volt, mindezek számos meghibásodási lehetőséget rejtettek magukba. Eme hibák végül új típusok bevezetését tették szükségessé.

         1936-ban Vécsey Zoltán százados tervei alapján egy megbízhatóbb, de ugyancsak csapódó gyújtós kézigránát, a 36 M. (Vécsey) kézigránát került rendszeresítésre. Ugyancsak ezidőtájt rendszeresítették a kémiai gyújtású, de ugyancsak becsapódáskor robbanó 37 M. (Demeter) kézigránátot is.



         A 36 M. (Vécsey) kézigránát két félből álló, csavarmenettel csatlakozó acéllemez gránáttestét felül a kalap formájú dobási biztosíték zárta le, amelyet a használatig az acélhuzalból készült és bőr kioldónyelvvel ellátott, U alakú szállítási biztosíték rögzített. Belül egy külön, ugyancsak két félből álló szelence tartalmazta a robbanóanyagot és a gyújtószerkezetet, melynek ütőszegét a levegőben történő leválásáig a dobási biztosíték menetes szára nyomta félre a csappantyútól.

         A gránátnak külön, csak csappantyúval felszerelt gyakorló változatát is elkészítették, a célbadobásra pedig egy ólomsúllyal kalibrált fabetétet rejtő lemezhéj szolgált.

         A magyar honvédség a következő évben azonban egy újabb típust is használatba vett, így a 37 M. (Demeter) kézigránáttal együtt már három, hasonló működésű gránáttal rendelkezett.



         A 37 M. (Demeter) kézigránát ugyancsak csapódó gyújtós, de kémiai gyújtószerkezetű gránát volt, amelynek működését nem befolyásolta az, ha puha talajra, hóba, vagy éppen vízbe csapódott be, ami a két korábbi típusnál működési problémákhoz vezetett. Ugyanakkor a gyújtószerkezet működésbe lépéséhez még mindig a repülés közben fellépő centrifugális erőre, a robbanás bekövetkeztéhez pedig a becsapódáskor fellépő tehetetlenségi erőre volt szükség, így bár a gyújtás más módon történt, a honvédségnél rendszeresített kézigránátok felhasználhatósági köre nem bővült. A világháború kitöréséig, illetve a magyar csapatok komolyabb harcba lépéséig ez nem is változott.

A második világháború

         A honvédség korábbi kézigránáttípusai, a 31 M., 36 M. (Vécsey) és 37 M. (Demeter) kézigránátok nem késleltető gyújtóval készültek. Becsapódáskor robbantak, ami számos előnnyel járt: az ellenség nem dobhatta vissza őket; lejtős, vagy függőleges felületekre való dobásnál nem gurultak el; és ahogyan az a háború alatt kiderült, közelharcra is megfeleltek, mivel kellő távolságból a támadó ellenséghez vágva is azonnal robbantak. Azonban hátrányaik is voltak. Fenti sajátosságaik miatt kevéssé voltak alkalmas erdei harcra, ahol nem volt elegendő szabad tér a gyújtószerkezet repülés közbeni élesítéséhez, illetve páncélosok elleni vagy helységharcra, ahol a gránátot ablakon vagy csapóajtón kell beejteni. Erre a célra a német hadseregben is használatos késleltető gyújtós kézigránátok feleltek meg.

         A 36 M. kézigránát tervezője, Vécsey Zoltán százados 1942-ben mutatta be ezen szempontok szerint elkészített új gránátját, amelyet a következő évben rendszeresítettek is, nagyobb számban azonban már csak 1944-ben került a csapatokhoz.



         A bádoglemez fejrészből és fa nyélből álló 42 M. (Vécsey) kézigránát is időzítő gyújtóval működött, kialakítása azonban eltért a német nyelesgránátokétól. A nyél végén lévő és a fejrész üregébe nyúló csőben elhelyezett gyutacsot nem egy húzózsinórral működő dörzsgyújtó, hanem a dobás lendületétől megfeszülő majd visszacsapó rugó hatására egy csappantyúba mélyedő ütőszeg hozta működésbe. A fejrész felső része menetes, alsó részén pedig ugyanilyen méretű anyamenettel volt ellátva, így több fejrész összecsavarásával ún. nyújtott töltetet lehetett készíteni, amely húzózsinór segítségével, megfigyelt aknaként is működhetett.
         Az éles kézigránátnak elkészítették csak csappantyúval felszerelt gyakorló változatát is, emellett a kiképzést a kézigránát formáját és súlyát utánzó egyszerű dobótestek is segítették.

         A honvédség azonban a háború folyamán német gyártású kézigránátokat is használt, részben, mivel a hazai ipar a kellő mennyiséget nem tudta biztosítani, részben pedig azért, mert a magyar háborús vállalások ellentételezéseként Németország hadianyagot adott át a magyar csapatoknak. A háború utolsó időszakában pedig, amikor a magyarországi hadianyaggyártás jórészt megsemmisült, a még harcoló magyar alakulatokat egyre inkább német eredetű fegyverzettel látták el.



         A 24 M. nyeles kézigránát (Stielhandgranate 24, StHgr 24), amellyel az orosz frontra küldött 2. magyar hadsereget is ellátták, egyszerű időzítő gyújtós gránát volt, gyújtása az üreges nyél végéből kirántott húzózsinórral történt, amely egy dörzsgyújtót hozott működésbe.



         A 39 M. kézigránát (Eihandgranate 39, EiHgr 39) ugyancsak időzítő gyújtóval működött, a gyújtószerkezetet a bádoglemezből készült gránáttestbe csavarmenettel rögzítették. Kétféle, eltérő működési idejű gyújtót lehetett hozzá használni, amelyeket kék és sárga festéssel különböztettek meg egymástól. Használatakor a festett végű gomb lecsavarásával és kirántásával kellett működésbe hozni a dörzsgyújtót.



         A 43 M. nyeles kézigránát (Stielhandgranate 43, StHgr 43) felépítését és működését tekintve tulajdonképpen egy nyélre erősített, módosított EiHgr 39 volt. A nyélnek a dobási lendület növelésén és így a dobási távolság meghosszabbításán kívül semmilyen más funkciója nincs, a gránát nélküle is működőképes.

         A Magyar kir. Honvédség a robbanó gránátok mellett speciális köd és lángkézigránátokat is rendszeresített és használt.

Forrás

Az éles kézigránát kezelése és használata. (Segédlet)

Ideiglenes utasítás az éles kézigránát kezelésére és használatára.

Fegyvertípusok enciklopédiája. Gemini Kiadó, 1995.

Katonai és csendőrségi zsebnaptár 1921. évre. Honvédelem Sajtóvállalat Rt.

Dombrády L.: A magyar hadigazdaság a második világháborúban. Petit Real, 2003.

Hatala A. - Kelemen F.: Jegyzet a katonai robbanótestek szerkezetének és

működésének megismeréséhez és megértéséhez. Vitaliq Bt., 2003.

Feltöltve: 2009.01.13.