A 36 M. Vécsey kézigránát

Előzmények

         A 20-as években a honvédség az első világháborús időzítő gyújtós kézigránátokkal , illetve azok továbbfejlesztett változataival volt felszerelve, amelyek azonban lassan megértek a leváltásra.



         1931-ben ezek helyett a kisméretű, nyél nélküli, újszerű csapódó gyújtóval felszerelt 31 M. Wesiczky kézigránátot rendszeresítette a honvédség. A 31 M. gránátokkal azonban sok volt a probléma, ami végül új típusok, a Vécsey Zoltán százados által tervezett 36 M. és a 37 M. (Demeter) kézigránátok bevezetését tette szükségessé. Az új gránátokat 1937-ben rendszeresítette és 1938-ban vetette csapatpróbák alá a honvédség, de mellettük a még meglévő 31 M. kézigránátokat is megtartották.

         Hogy megalapozott szakmai, vagy egyszerűen csak az egyik felet sem háttérbe szorítani kívánó salamoni döntést hozott-e a bizottság, amikor az egyaránt csapódó gyújtós Vécsey és Demeter kézigránátokat együtt rendszeresítette, az talán sohasem derül ki, mindenesetre a honvédség szükségletének kielégítésére mindkét típusból rendelt, mégpedig fele-fele arányban. A fennmaradt nagyszámú Vécsey kézigránát mellett azonban ma a Demeter ritkaságnak számít, ami legalábbis arra utal, hogy a későbbi megrendeléseket már a vegyi gyújtású 37 M. nehezebb raktározhatósága miatti hátrányának ismeretében adták ki.

         Azonban a kétségkívül szellemes megoldású 36 M. kézigránát megítélése sem volt egyértelmű, már a háború alatt sem. A Kutron Miklós főtörzsőrmester által 1944-ben írt és kissé propagandaízű cikk (lsd. lent a források jegyzékénél) egyenesen a legjobbként említi, és bizonyítékként azt hozza fel, hogy a fronton a szerzőtől német csapatok rendszeresen kérték a típust, kiemelve annak kiválóságát. Fennmaradtak ugyanakkor olyan visszaemlékezések is, amelyekben ennek éppen az ellenkezőjét állítják, és a német nyeles kézigránát mielőbbi bevezetését szorgalmazzák. Az igazság valószínűleg a két vélemény között van, és a típus bevált a neki szánt szerepkörben, ugyanakkor bizonyos harcmódokra valóban nem volt alkalmas. A végső szót talán maga a tervező mondja ki a vitában, aki 1942-ben egy új, a némethez hasonlóan időzítő gyújtós nyeles kézigránátot alkotott meg, talán nem a 36 M. felváltására, de mindenképpen annak kiegészítésére.

         Főként a külföldi szakirodalomban szokás párhuzamba állítani a 36 M.-et a hasonló megjelenésű olasz típusokkal, pl. a Mod. 35 kézigránáttal, azt sugallva, hogy a magyar gránát olasz előzményekkel bírna. Valóban felfedezhetünk hasonlóságokat, de ezek inkább csak a tervezést befolyásoló hasonló kívánalmak számlájára írhatóak, ami nem meglepő, hiszen ekkoriban Magyarország és Olaszország között szoros fegyverzetfejlesztési együttműködés zajlott főként a tüzérség és a lőszerek vonatkozásában, ami hatással volt a fegyverekkel szembeni elvárások alakulására is. Ha megvizsgáljuk ezen típusok szerkezetét és működési elvét, világossá válik, hogy Vécsey százados önállóan dolgozott kézigránátjának megtervezésekor.

A 36 M. (Vécsey) kézigránát

Változatai:

  (Klikk a gránátra!)

36 M. éles kézigránát
36 M. gyakorló kézigránát
36 M. oktató kézigránát

36 M. éles kézigránát

Tömege: 250 g
Hossza: 88 mm
Átmérője: 52 mm
Robbanótöltet: 85 g sajtolt trotil
Gyújtó: 34 M. gyutacs, később egyes sorozatok esetében 37 M. gyutacs
Burkolat falvastagsága: 0,5 mm
Hatásos repeszkörzet átmérője: 5-10 m
Rendszeresítése: 1937
Szolgálatba állítása: 1938

         A szállító biztosíték kihúzása és a dobóbiztosíték repülés közbeni leválása után a kézigránátot a becsapódáskor egy csapódó gyújtó robbantja fel. Nagy hátránya hogy kézben nem élesíthető, ezért harcjárművel elleni- illetve helységharcra kevésbé alkalmas, a földet éréskor azonnal robbanó gránátot ugyanakkor az ellenség nem dobhatja vissza. A csapódó gyújtó miatt hóba vagy laza talajra esve nem mindig robban fel.

Leírása:
         A két félből álló, egymáshoz csavarmenettel csatlakozó acéllemez burkolatot felül a dobóbiztosíték zárja le, amelyet a használatig az acélhuzalból készült és bőr kioldónyelvvel ellátott U alakú szállító biztosíték rögzít. Belül egy külön, ugyancsak két részből álló szelence tartalmazza a robbanóanyagot és a gyújtószerkezetet, melynek ütőszegét a levegőben történő leválásáig a dobóbiztosíték menetes biztosító orsója nyomja félre a csappantyútól.

         A burkolat alsó részén egy bordát, fenék- és vállrészén pedig ferde felületeket képeztek ki. Előbbi a vékony acéllemez burok merevítésére szolgál, utóbbiaknak azonban a működésben van fontos szerepük, ahogyan azt majd a későbbiekben látjuk. Az alul lévő csonkakúp alakú bemélyedés a belső szelencéket tartja középen, azok és a burkolat között ugyanis üres tér van. Felül a nyakrészen egy horony rögzíti a szállító biztosítékot, középen pedig egy kör keresztmetszetű nyílás található a dobóbiztosíték orsófészkének befogadására.

         A dobóbiztosíték belsejében papírtömítést találunk, amely a nedvességnek e nyíláson való beszivárgását van hivatva meggátolni. Ez olyan jól működik, hogy a 60 év után a földből előkerülő kézigránátok belső szerkezete sok esetben teljesen épnek bizonyul.

         Maga a dobóbiztosíték egy kalap formájú sajtolt acéllemez alkatrész, amelynek belsejében egy külön darab foglalja magába a biztosító orsót. A belső részt egy keskeny horony rögzíti a külsőhöz, ami a kalap felső éle mentén kívülről is látható. Az orsó oly módon van befogva, hogy a saját súlyától is könnyedén kipörög a fészkéből, de mivel nem végig menetes, ki nem eshet.

         A dobóbiztosíték külső oldalán a szállító biztosíték vezetésére szolgáló nyílásokat láthatjuk, valamint két fület, amelyek a bőr kioldónyelvet rögzítik a szállítás során. Felső felületén koncentrikusan elrendezett kiemelkedéseket találunk, amelyek a működéshez elengedhetetlenül szükséges forgás megindításához adnak biztos támaszt a dobást végző katona mutatóujjának. Egyes gránátokon ez a támasz bordázott és az ujjnak jobb felfekvést biztosít, mint ahogyan azt a Danuvia által 1941-ben gyártott kézigránát fotóján is láthatjuk. Ezen a gránátok burkolatának felső része is más formájú, így a kétféle típus dobóbiztosítékát nem lehet felcserélni.

         Ugyanezt a megoldást láthatjuk a magyar licensz alapján Svájcban gyártott O. H-G. 40 kézigránát esetében is, ami ahhoz a (főleg külföldön elterjedt) téves nézethez vezetett, hogy az ujjtámaszos kézigránát a svájci modellel lenne azonos. Ez a vélekedés azonban a nagyszámú itthon előkerült, különböző magyar gyártókóddal ellátott ilyen gránát ismeretében nem tartható. Jóval valószínűbb, hogy ez az eltérés itthon alakult ki valamikor a licensz eladása előtt, és a később gyártott magyar kézigránátok már eszerint készültek.

         A külső burokban találjuk a belső szelencéket. Ezek közül a felső tartalmazza az ütőszeget magába foglaló gyújtóhüvelyt, amely körül a maradék helyet trotil tölti ki. Felső nyílása a biztosító orsó bevezetésére szolgál, illetve vakretesz helyzetben az ütőszeg felső nyúlványa is itt bukkan elő, és a nyílás peremébe kapaszkodva megakadályozza az ütőszegnek a csappantyúba való mélyedését. Az alsó, szélesebb nyílás az ütőszeg és a rézlemezből sajtolt vakreteszemelő mozgását biztosítja a működés során.

         Az alsó szelence tartalmazza a trotil robbanótöltet másik, nagyobbik részét. Felső pereméhez csavarmenettel csatlakozik a több feladatot is ellátó vezetőcsésze, amely egyrészt magába foglalja és működés közben megvezeti a felső szelencét, másrészt helyet ad a csappantyúnak és a gyutacsnak. A csappantyú csavarmenettel van rögzítve a vezetőcsésze belsejébe nyúló fészkébe, míg a gyutacsot egy külön gyutacstartó sisak tartalmazza, amelyet három fül tart a csésze alján, és amelyet kissé balra elfordítva könnyedén le lehet választani a helyéről. A vezetőcsésze felső élének közelében három kivágást találunk, amelyeken át a csészére kívülről illesztett gyűrű alakú vezetőrugó körmei a felső szelencét fogják. Ezt a vezetőrugót a későbbiekben elhagyták, a svájci modellről is hiányzik.

         Az alsó szelence fenékrészén ugyanolyan bemélyedést találunk, mint a külső burkolat alján, a belső részt alulról ez, felülről a felső szelence ferdén kiképzett és szintén a burkolat formájához idomuló vállrésze tartja a központosan a dobóbiztosíték leválása után, amikor a szelencék kissé eltávolodnak egymástól. Ezt megelőzően a szelencéket felül a menetes orsó rögzíti.

Festése:
         A vegyileg feketére színezett (barnított) burkolaton három körbefutó festett piros csík különbözteti meg a gyakorló kézigránáttól.

Gyártó cégek és jelzéseik:	A gyártás éve:
AS: Alfa Separator, Budapest	1939
ÁH: Állami Hadianyaggyár, Csepel	1939
D: Danuvia Fegyver és Lőszergyár Rt., Budapest-Veszprém	1941
E: Elzett Vasárugyár	1939
F: Magyar Fémlemezipari Művek, Budapest	1939
FFG: Fémáru Fegyver és Gépgyár Rt., Budapest	1939
G: MÁVAG, Budapest	1939
HS: Hubert és Sigmund, Budapest	1940
KJ: Krolupper József, Budapest	1939, 1940, 1942
T: Telefongyár, Budapest	1939
Z: Magyar Zománc és Fémárugyár Rt., Bonyhád	1939, 1940, 1942
vGB: vitéz Gira és Becsey, Pestszenterzsébet	1940

(A felsorolás nem teljes)

         A jelzések önmagukban, vagy a gyártási évet jelző számokkal együtt vannak beütve a vaslemez, vagy préselve a bőr alkatrészekbe. Az évszámot a 30-as évek végéig többnyire az utolsó, 1940-től az utolsó két számmal jelzik (pl. Z 9, Z 42), de ettől eltérőeket is találhatunk (pl. T/39).

         A fenti cégek közül egyesek csak a megfelelő présgépekkel és a kellő gyártási tapasztalattal rendelkező alvállalkozók voltak, akik a gránátoknak csupán egyes alkatrészeit gyártották.



Szállítása:
         50 db élesre szerelt kézigránát egy 36 M. kézigránát ládában, amelynek tömege 18,3 kg. A vasalt faláda belsejében a gránátok ólommal leforrasztott vízálló ónburkolatban vannak elhelyezve, 5x10-es elrendezésben. A táborizöld vagy festetlen láda fedelén piros "50 drb 36 M. élesreszerelt kgr", hosszabbik oldalán "Robbanó" felirat áll, ezen kívül a gyártásra és szerelésre utaló jelzések is olvashatók rajta. A fedél belső oldalán esetenként a láda gyártójának jelzését, valamint az átvétel és a csomagolás helyét és dátumát jelző bélyegzéseket találjuk.




         A 37 M. gyutaccsal átszerelt kézigránátok ládájának fedelén a piros felirat alatt fekete "átszerelve 37 M. gyutaccsal" szöveg áll.

36 M. gyakorló (csappantyús) kézigránát

         Az élesítés és a helyes dobás gyakorlására szolgáló, robbanótöltetet nem, csupán csappantyút tartalmazó, de egyébként az éles kézigránáttal csaknem teljesen megegyező szerkezetű kiképzőeszköz, amelyben a robbanóanyagot azzal megegyező tömegű ártalmatlan töltet helyettesíti. Az egyetlen szerkezeti eltérés az, hogy a gyakorló kézigránátok felső szelencéit nem rögzíti vezetőrugó.

         Az éles gránáttól a három kék csík különbözteti meg, az 50 db gránátot befogadó ládáját pedig a kék felirat.

         Ahogyan az éles kézigránátnál, úgy a későbbi gyártású gyakorló és oktató kézigránátoknál is megfigyelhető az ujjtámaszos dobóbiztosíték és a vezetőrugó hiánya.

36 M. oktató kézigránát

         A célbadobás gyakorlására szolgáló kiképzőeszköz, amelyben a belső szelencéket egy azokkal megegyező méretű és tömegű, ólommal súlyra kalibrált esztergált fabetét helyettesíti.

         Az éles gránáttól a három sárga csík különbözteti meg.

         Az oktató kézigránátnak ismeretes egy teljes egészében fából esztergált, kihúzható szállító biztosítékkal ellátott változata is.

Előkészítése és működése

         A 36 M. kézigránátok teljesen összeszerelve kerülnek kiszállításra, ezért külön előkészítést vagy élesítést nem igényelnek; a láda felnyitása és a védőburok felszakítása után elővéve azonnal felhasználhatóak.



         Dobás előtt markoljuk át a kézigránátot úgy, hogy a mutatóujj a dobóbiztosíték felső részének barázdált domborulatán nyugodjon. Ez a biztosabb fogás elősegítésére szolgál, a gránát működésének előfeltétele ugyanis az, hogy elhajításkor a kereszttengelye körül forgó mozgást adjunk neki.

         A bőr kioldónyelvnél fogva húzzuk ki a szállító biztosítékot, és a begyakorolt módon dobjuk el a gránátot. (A szabályzat ugyan a puska helyes tartásáról is intézkedik, de ez utóbbit valószínűleg csak a kiképzésen követelték meg a katonáktól.)


         A levegőben kereszttengelye mentén forgó gránát dobóbiztosítékát a fellépő centrifugális erő eltávolítja a gránáttesttől, eközben lepörög a biztosító orsóról, majd annak végén megakadva az orsót kirántja a fészkéből és leválik. A dobóbiztosíték orsótartója által eddig összenyomott alsó és felső szelencék a centrifugális erő hatására eltávolodnak egymástól, vagyis a felső szelence kissé kiemelkedik a vezetőcsészéből, az eddig az orsó által félrenyomott és a csappantyúfészek oldalának feszülő csúcsú ütőszeg pedig a helyére billen. A szelencéket az ezzel felszerelt gránátoknál ekkor a vezetőrugó rögzíti ebben a helyzetben. A belső részek egysége ekkorra a burkolat felső és alsó éleinek ferde síkjain fekszik fel. Mindez a repülés első 2-6 méterén megy végbe.


         Becsapódáskor a tehetetlenségi erő hatására a belső részek a burkolatnak ütődnek, amelynek kialakítása miatt ez bármely helyzetben azt eredményezi, hogy a ferde síkok mentén elcsúszva a felső szelence benyomódik a vezetőcsészébe, az ütőszeg a csappantyúba szúr, az beindítja a gyutacsot, ami pedig felrobbantja a trotil töltetet.

         Ha a pörgés nem jön létre, a gránát ártalmatlanul esik a földre. Az ilyen kézigránátot kellő óvatossággal felszedve, az esetlegesen részben kicsavarodott dobóbiztosítékot visszacsavarva újra felhasználhatóvá tehetjük.

         Előfordulhat, hogy a dobóbiztosíték ugyan lepörög és az orsót is kirántja a helyéről, de a szelencék nem távolodnak el egymástól. Ekkor az ütőszeg továbbra is a csappantyúfészek oldalának nyomódik. A gránát látszólag veszélytelen, ami arra sarkallhat hogy felszedve és a dobóbiztosítékot visszacsavarva újra használatba vegyük. A biztonság azonban csak látszólagos, a szelencék ugyanis az ütőszeg feszítése vagy a tehetetlenség miatt könnyen szétcsúszhatnak, és ekkor a kézigránát már egy ütődéstől is felrobbanhat.

         Nem robban fel a kézigránát akkor sem, ha a becsapódáskor nem lép fel kellő nagyságú tehetetlenségi erő, ami különösen homokba vagy hóba való esésnél fordul elő. Az ilyen, levált dobóbiztosítékú gránát azonban rendkívül veszélyes, ütőszege ugyanis a csappantyú irányába mutat, ezért ütődésre, véletlen belerúgásra azonnal robbanhat. Gyakorlaton az ilyen gránátot annak megmozdítása nélkül egy 31 M. robbantókészlettel a legrövidebb időn belül meg kell semmisíteni.


         Végül amennyiben a kézigránát robbanása a helyes dobás és a megfelelő földetérés ellenére is elmarad, a vakretesz helyzet áll elő. Ekkor a vakreteszemelő alsó nyúlványa elcsúszik a csappantyúhüvely ferde szélén, felső része pedig elengedi az ütőszeget, amelyet a tekercsrugó kihúz a csappantyúból. Az ütőszegemelő felső vége kiemelkedik a felső szelence kivágásából, és beleakadva annak szélébe az ütőszeget biztonságos helyzetben rögzíti. A fel nem robbant gránát ilyenkor a legbiztonságosabb, felszedve és szétszerelve az ilyen kézigránát újra használatba vehető.

         A kidobott gránátok burkolatának felső nyílásán benézve az ütőszegemelő helyzete jól látszik, így a szemrevételezést követően a valós helyzet ismeretében dönthetünk a továbbiakról.


         A fenti első képen egy földön fekvő fel nem robbant gránátot szemléltetünk, jól látható a burkolat nyílásán át a felső szelence és az ütőszegemelő vége. A következő képen egy olyan gránát ütőszegemelőjének helyzetét figyelhetjük meg, amelynek felső szelencéje nem emelkedett ki a vezetőhüvelyből, így az ütőszeg továbbra is eredeti helyzetében áll. A harmadik képen egy puha talajra esett gránátot szemléltetünk, amelynek ütőszege a csappantyú irányába néz. Végül a két utolsó felvételen egy vakretesz állásba billent ütőszegű gránát és felső szelencéje látható.

         Itt kell megjegyeznünk, hogy a szigorú biztonsági előírások értelmében békében minden fel nem robbant kézigránát megsemmisítésre került, függetlenül attól, hogy a robbanás milyen okból maradt el. A biztonságosan felszedhető gránátok ismételt használatba vételét csak háborús helyzetben engedélyezték.

Idegen szolgálatban

         A 36 M. kézigránátot a honvédség mellett (ha hihetünk a már említett magyar forrásnak) a magyarok mellett harcoló német csapatok is szívesen használták, hivatalos átadásáról azonban nem tudunk. Egészen más a helyzet Finnország esetében. A Szovjetunióval akkor még hadban nem álló Magyarország a téli Háború alatt más hadianyagokkal együtt kézigránátokat is szállított az északi rokonnak, akiknek hősies harcát akkoriban (a szovjetekkel éppen szövetségben álló Németország kivételével) szinte valamennyi európai állam támogatta.



         Külön említést érdemel a svájci O. H-G. 40 (Offensiv-Handgranate 1940), amely nem egyszerűen importfegyver volt, hanem ahogyan azt már említettük, magyar licensz alapján Svájcban készült. Az alapkonstrukció teljesen megegyezik a késői magyar változattal, ahogyan azt a Danuviában 1941-ben készült gránát fotója mutatja, a svájci előírásnak megfelelően azonban három sárga csíkkal van ellátva. Az ezüstszínű, egy széles vörös sávval ellátott Manip. H-G Mod. O. H-G. 40 (Manipulierhandgranate 1940) gyakorló, az alumíniumból készült helyi fejlesztésű Wurfkörper Mod. O. H-G. 40 pedig oktató változat, mindkettő tömege megegyezik az éles kézigránátéval.

         A licensz eladásának körülményei még további kutatást igényelnek, az azonban tény, hogy a 30-as években a magyar és a svájci fegyvergyártás sok szállal kapcsolódott egymáshoz: Solothurnból került Magyarországra a 36 M. nehézpuska és a 31 M. golyószóró gyártási joga, géppisztolyaink tervezője, Király Pál pedig ekkoriban egyszerre állt alkalmazásban a magyar Danuvia és a svájci SIG vállalatoknál.

A szolgálat vége

         A honvédség korai kézigránáttípusai, a 31 M., 36 M. (Vécsey) és 37 M. (Demeter) kézigránátok nem késleltető gyújtóval készültek. Becsapódáskor robbantak, ami számos előnnyel járt: az ellenség nem dobhatta vissza őket; lejtős, vagy függőleges felületekre való dobásnál nem gurultak el; és ahogyan az a háború alatt kiderült, közelharcra is megfeleltek, mivel a támadó ellenséghez vágva is azonnal robbantak. Azonban hátrányaik is voltak. Fenti sajátosságaik miatt kevéssé voltak alkalmas erdei harcra, ahol nem mindig állt rendelkezésre elegendő hely a repülés közbeni élesítésre, vagy ahol fennállt a veszélye annak, hogy a faágaknak csapódva felrobbanó gránát a dobót is megsebzi, illetve páncélosok elleni vagy helységharcra, ahol a gránátot ablakon vagy csapóajtón kell beejteni. Erre a célra a német hadseregben is használatos késleltető gyújtós kézigránátok feleltek meg. A 36 M. kézigránát tervezője, Vécsey Zoltán százados 1942-ben mutatta be ezen szempontok szerint elkészített új gránátját, amelyet a következő évben rendszeresítettek is, de nagyobb számban már csak 1944-ben került a csapatokhoz a 42 M. (Vécsey) kézigránát. A korábbi típus azonban a háború végéig használatban maradt.

És végül egy legenda

         A tizedes meg a többiek mindmáig az egyik legnépszerűbb magyar film, egész korosztályok nőttek fel a kézigránátfüzérbe rejtett ezredpénztárt „menekítő” Molnár tizedes kalandjain; e sorok írójának is legkedvesebb filmes élményei kapcsolódnak e ma már néhol megmosolyogtató szellemiségű, a maga korában azonban igen bátor alkotáshoz. A film egyes, szállóigévé váló mondatait máig idézik (az oroszok már a spájzban vannak), sajnos azonban egy makacsul kitartó tévedés elterjesztéséért is vállalnia kell a felelősséget az alkotógárdának. A nyakban lógó, bankótekercseket rejtő gránátfüzérről van szó.

         Ha túl is tesszük magunkat a puszta tényen, hogy a 36 M. kézigránát burkába csak egy 5 pengős vagy kisebb címletű bankókból álló tekercs férne el (mondjuk azt, hogy a zsold eleve kis címletekben volt), akkor is el kell gondolkodnunk azon, hogy Molnár tizedes miként tudta zsinórra függeszteni azokat. A 36 M. kézigránáton erre csak egyetlen pont kínálkozik, mégpedig a szállítási biztosíték villája. Nem kell túlzott fantázia azonban annak az elképzeléséhez, hogy mit is tettek volna a tulajdon társai azzal a tökkelütött hadfival, aki a biztosítéknál fogva felfüggesztett gránátokkal megy a többiek közelébe. Problémás továbbá annak a jelenetnek a történeti hűsége is, amelyben az ál Molnár tizedes kibiztosítás után az öt méterre álló nyilas kivégzőosztag közé vágja a kézigránátot. A működést ismertető fejezet átolvasása után mindenki számára nyilvánvalóvá válik, hogy a 36 M. kézigránát ilyen távolságon nem robbanna fel (legfeljebb a csapódó gyújtós típusok, bár a filmben szereplő eszköz festése nem azokra utal, és azok burkolatát nem is lehet szétcsavarni), de felemelve is csak akkor, ha a peches nyilas éppen a dobási biztosítéknál fogja meg és a lepörgő gránáttestet hagyja a földre esni.

         Akinek még ezek után is kételyei lennének, annak azt javasoljuk, hogy nézze meg alaposan a filmben szereplő „gránátokat”: azoknak sem alakja, sem mérete nem felel meg a 36 M kézigránátnak, és minden bizonnyal az egykori kellékes leleményét dicsérik, aki megpróbált megfelelni a rendező valóságon átnyúló elképzeléseinek.


         Mindennek persze nem lenne túl sok jelentősége ha csak a filmről lenne szó, de a nyakban függő gránátfüzér sajnos önálló életre kelt, bemasírozott a történelmi valóságba, és mára egyre több hadtörténelmi/haditechnika-történeti műben jelenik meg illusztrációként, láthatólag kiirthatatlanul. Hiszen annyira „jól néz ki”, és különben is, „benne van a tizedes meg a többiekben”…

Forrás

Dombrády L.: A magyar hadigazdaság a második világháborúban. Petit Real, 2003.

Hatala A. - Kelemen F.: Jegyzet a katonai robbanótestek szerkezetének és működésének

megismeréséhez és megértéséhez. Vitaliq Bt., 2003.

Kutron M.: A kézigránát fejlődése. Honvéd tiszthelyettesek folyóirata, 1944, 10. szám.

Az éles kézigránát kezelése és használata. (Segédlet)

Handgranaten und Sprengrohre. Schweizerische Armee

Képek

Bella László
Császi Péter
Kövér Attila
Lőrincz Attila
Sebestyén Tamás
Regia Militia Hungarorum

Linkek

A svájci licenszváltozatokról lsd. Lex Peverelli honlapját

Feltöltve: 2007.10.24.
Frissítve: 2009.12.08.