|
A Rába Vp. páncélgépkocsi
Előzmények
Az Osztrák-Magyar Monarchia a világháború kitörésekor nem rendelkezett páncélautókkal, miközben az ellenséges nagyhatalmak azokat
akkor már közel egy évtizede alkalmazták a különböző helyi háborúkban, és annak ellenére, hogy már 1915-től elkezdődött a hazai
fejlesztés, a páncélos fegyvernem (az egyetlenként elfogadott páncélvonat kivételével) végig
mostohagyermek maradt. Ez a hozzáállás érthető, ha csak a nehezen járható olasz hadszíntér adottságait tekintjük; a keleti síkságokon
azonban a cári orosz hadsereg nagy számban és sikeresen alkalmazta ellenünk a páncélautókat, amikkel szemben a monarchia nem tudott
semmit sem felvonultatni. A jóval mozgékonyabb lovasság támadás közben közel sem tudott olyan tűzerőt felmutatni, mint a géppuskás
páncélautó, amelynek személyzete ugyanakkor védve is volt az ellenség kézifegyvereinek tüzétől; az úgy favorizált páncélvonat
pedig csak kötött pályán mozoghatott, amit az ellenség könnyen elvághatott. Mindezek ellenére a császári haderőben a világháború
végéig csupán egy-két tucatnyi saját építésű illetve zsákmányolt páncélautó szolgált, ráadásul az előbbiek többsége is inkább csak
hevenyészetten kialakított alkotmány volt.
A monarchia 1918 végére bekövetkezett politikai és gazdasági összeomlása a hadsereget is szétzilálta, a hadfelszerelés pedig
szétoszlott a mostanra halálos ellenségekké vált egykori bajtársak között. A lassan kialakuló új határok közé visszahátráló magyar
csapatok néhány páncélautót is magukkal hoztak, a páncélvonatok mellett ezek képezték az új magyar
hadsereg páncélos arzenálját.
A következő hónapok során ezek a járművek (egy Romfell, néhány Junovitz,
Büssing-Fross és egy zsákmányolt orosz Austin) a
Vörös Hadsereg és a terrorkülönítmények állományába kerültek, majd a Tanácsköztársaság veresége utáni román megszállás alatt (az ország
anyagi javainak jelentős részével egyetemben) nyomtalanul eltűntek. Csupán a meg nem szállt Dunántúlon maradt meg két Büssing-Fross
páncélautó a jobboldali Lehár-különítmény használatában, amelyek azután a frissen alakult Nemzeti Hadsereghez kerültek.
A fiatal magyar páncélos fegyvernem feje felett azonban sötét fellegek gyülekeztek. A Trianonban aláírt békediktátum példátlan
erővel sújtotta a veszteseket, katonai rendelkezései között pedig a repülő és páncélos csapat teljes felszámolása is szerepelt.
Magyarország ezt érthető okokból nem kívánta végrehajtani, a Szövetséges Ellenőrző Bizottsággal azonban nem lehetett nyíltan
szembehelyezkedni. Egy új nemzeti sport született hát, a "rejtés"; a frissen vásárolt német
LK könnyű harckocsikat és a két
Büssing-Fross páncélautót
(számos más, immár tiltottnak számító hadianyaggal együtt) egyszerűen eldugták az antant ellenőrei elől. Az LK-k végül csaknem egy
évtizedet töltöttek sötét vidéki fészerekben csendben rozsdásodva, a páncélautókhoz azonban kegyesebb volt a sors. A békediktátum
számukra hagyott egy kiskaput: karhatalmi célokra ugyanis engedélyezte 12 db (minden ezer rendőr után egy), hadihasználatra
alkalmatlan eszköz fenntartását. Mivel a Büssingek már eredetileg sem rendelkeztek terepjáró képességgel, ennek a kikötésnek
maradéktalanul megfeleltek, így 1923-tól (színleg) a rendőrség állományába kerültek, majd az ellenőrző bizottság 1927-es távozása
után átvette őket a honvédség. A két megviselt páncélautót végül a 30-as évek elején selejtezték ki.
Ebben az időben azonban már nem a veterán Büssing-Frossok voltak a honvédség egyetlen
páncélgépkocsijai. Még a 20-as évek elején munkálatok kezdődtek a győri Magyar Waggon- és Gépgyárban, és 1925-re elkészült a cég
Rába V. teherautójának módosított alvázára épített Rába Vp. páncélgépkocsi mintapéldánya.
A Rába Vp. páncélgépkocsi
A jármű teljes tömege: 7 t
A jármű hossza: 5,945 m
A jármű szélessége: 1,94 m
A jármű magassága: 3,03 m
Páncélzat: 8 mm-es hengerelt acéllemez
Fegyverzet: 2 db 8 mm-es 7/12 M. Schwarzlose géppuska, 10 000 db
93 M. élestölténnyel,
Fegyverzet: 24 db L-28 M. Goldmann nyeles kézigránát,
Fegyverzet: 12 db 7,65 mm-es 19 M. Frommer pisztoly, összesen 168 db
Fegyverzet: 12 db 7,65 mm-es pisztolytölténnyel
Fegyverzet: (utóbbiak a személyzet kézifegyverei)
Hajtómű: 1 db négyhengeres, 35 LE-s négyütemű benzinmotor
Sebessége: 20 km/h
Üzemanyagkészlet: 240 l benzin, két 120 literes tartályban
Hatótávolsága: 120 km
Személyzet: 12 fő
Elkészült járművek száma: 1 db
A páncélgépkocsi alapját a a győri Magyar Waggon- és Gépgyár Részvénytársaság 1913-as 5 tonnás, Praga licensz alapján gyártott
Rába V. teherautójának módosított alváza alkotja. A megerősített alvázon hátul középen egy második
vezetőhelyet is kialakítottak, innen a páncélgépkocsi hátramenetben is vezethető; ennek megfelelően a sebességváltó is négy előre
és négy hátra fokozatot tartalmaz. Az összkerékhajtást nem sikerült megvalósítani, de a trianoni békediktátum amúgy sem engedélyezte
a csak karhatalmi célokra tartható páncélautók terepen való alkalmazását szolgáló berendezéseket.
A felépítmény (a "páncélszekrény") a torony oldalát alkotó három íves lemez kivételével sík lapokból van összeállítva, szegecseléssel.
Hasonló burkolatot kapott a motor, valamint a jármű elején és hátulján található fényszórók is. A nagy létszámú személyzet ki- és
beszállására oldalanként két-két ajtó szolgál. A felépítmény négy oldalán összesen 14 db nyitható lő- és nézőrést alakítottak ki,
elöl és hátul 3-3, oldalt 4-4 darabot; a torony három oldalán egy-egy nézőrés, elején egy lőrés található. Ez az elrendezés (beleértve
a burkolt fényszórókat is) a méretkülönbségeket figyelembe véve annyira emlékeztet a világháborús német Ehrhardt E-V/4 páncélautóéra,
hogy talán nem tévedünk nagyot a feltételezéssel, miszerint a tervezőket ez a típus ihlette meg.
A Rába Vp. nem rendelkezik sem belső, sem külső távbeszélő rendszerrel; a kommunikációhoz többféle jelrendszert alkalmaznak. A járművön
kívül a parancsnok karjelzésekkel irányítja a raj tagjait, az egyes járművek egymás között korong, fény- és hangjelzéssel, valamint
világítópisztollyal tartják a kapcsolatot. A hang- és fényjelzéshez a jármű elején és hátulján lévő
fényszórókat illetve dudát, motorsípot vagy szirénát használnak, a jelzések a Morse ábécén alapulnak és az egyes parancsok egy-két
betűs rövidítéséből állnak. A csak jó látási viszonyok mellett alkalmazható korongjelzésre a járművek belsejéből felmutatott 20 cm
átmérőjű színes (fehér, sárga, piros és kék) korongok szolgálnak, amelyek egyenként vagy párban mintegy tucatnyi különféle utasítást
közvetíthetnek.
Fő fegyverzete két, a honvédségnél rendszeresített vízhűtéses 7/12 M. Schwarzlose géppuska, melyek közül
az első a toronyban van elhelyezve, a második tartalék, és a bal hátsó ajtó mellett van szállítási helyzetben rögzítve. Mindkettőhöz
5000-5000 db, azaz 20 rakasz töltény tartozik, valamint egy-egy szerelékes láda, víztartály és irányzótáska. 10-10 rakaszt a két vezető
ülései mögött helyeznek el, rajtuk a szerelékes ládákkal és víztartályokkal; a maradék 20 rakasz négyesével az oldalsó ülések alatt van.
Szükség esetén a két géppuskát gyalogos harcban is lehet használni. A járműben a tartalék géppuska mellett ezen kívül egy kézigránátos
ládát is elhelyeztek, ami 24 db nyeles kézigránátot tartalmaz. Mindezt a személyzet kézi lőfegyverei
egészítik ki, amit a tartalék tárral együtt mindenki a derékszíjára fűzött pisztolytáskában hord.
A páncélgépkocsi személyzete teljes létszám esetén 12 főből áll. Elöl a jobb oldalon foglal helyet az elölvezető, mellette az elölkísérő,
mögöttük a bal oldalon a parancsnok, mellette pedig az összekötő (figyelő); a toronyban bal oldalon az első géppuska (toronygéppuska)
irányzó, jobb oldalon az első géppuska kezelő. Hátul középen ül a hátulvezető, mögötte a jelentőfutó; jobb oldalon hátul a hátulkísérő,
előtte a parancsnokhelyettes, bal oldalon hátul a második géppuska kezelője, előtte az irányzója foglal helyet. A legkisebb működési
létszámot 5 főben határozták meg: a személyzetből ekkor csupán a parancsnok, a két gépkocsivezető és a két géppuska irányzó marad a
járműben. A létszám csökkentésekor elsőként a jelentőfutó távozik (beosztásából adódóan az ő időnkénti hiányával már eleve számolni
kell), sorrendben követi az összekötő, a két kocsikísérő, a parancsnokhelyettes és a második géppuska kezelője; az utolsóként
nélkülözhető ember a toronygéppuska kezelője. Az 1927-ben kiadott szabályzat melléklete emellett öt oldalon keresztül részletezi a
raj sorakoztatását a jármű előtt vagy mellett, centiméterre előírva mindenki pontos helyét; ez ötször akkora terjedelem, mint
amennyi a fegyverzettel vagy a páncélgépkocsi műszaki leírásával foglalkozik...
A szabályzat emellett részletesen kitér a páncélgépkocsi szakasz elvi felépítésére is, ami öt különböző járműből és 37 emberből
állna. A szakaszban a két páncélgépkocsi összesen 24 fős személyzete mellett helyet kap egy utánfutós teherautó (anyaggépkocsi)
nyolcfős és egy parancsnoki gépkocsi négyfős személyzete is, valamint egy motorkerékpár és vezetője. Az anyaggépkocsiban egy anyagkezelő
altiszt mint parancsnok, egy gépkocsivezető és egy kísérő, a pótkocsiban pedig egy pótkocsi fékező ül; velük négy tartalék géppuska
kezelő is utazik. A parancsnoki gépkocsiban a vezető mellett két küldönc és a szakaszparancsnok foglal helyet. A páncélgépkocsi
század két teljes szakaszból, egy századparancsnoki szakaszból és egy vonatszakaszból áll, 24 járművel és 107 emberrel; összeállítása
a fenti rajzon látható.
A páncélautó festése 1927-ig a rendőrség előírásait követte, azaz rendőrszürke lehetett (bár van olyan vélemény is, hogy sötétkékre
festették; a fennmaradt fényképek azonban egy világosabb színt mutatnak), 1927-es honvédségi átvételét követően minden bizonnyal tábori
barna festést kapott. A rendőrségi szolgálatban fehér "ÁR." (Államrendőrség) felirat állt rajta, 1927 után pedig bizonyára az aktuális
számozást viselte fekete színnel felfestve, ami a szolgálat alatt folyamatosan változott. 1925-ben még a P-3 jelzést kapta; ezt követően
az újabb típusok megjelenésével párhuzamosan egyre hátrább került a rangsorban. Ennek megfelelően jelzése 1930-ban P-12, 1932-től
1939-ig P-17; az 1940-es jegyzékben azután már nem szerepel.
Új feladatkörben
Az egyetlen megépült Rába Vp. a honvédség rejtett páncélos kiképző bázisára, a Rendőrújonc Iskolára (RUISK) került, ahol a
homlokpáncélján "ÁR." (Államrendőrség) feliratot viselő jármű a páncélgépkocsi csapatok kiképzésének legfontosabb eszköze lett.
A 30-as évek elejétől azonban már nem tudta felvenni a versenyt az újabb típusokkal, így a kiszolgált Rábának új feladatkört találtak:
1934-től átalakítva néhány évig még páncélozott sínautóként, a páncélvonatos csapat géppuskásainak kiképző eszközeként funkcionált;
mint az egyetlen mindkét irányban vezethető páncélozott jármű, amely ekkoriban szolgálatban állt, erre a célra maradéktalanul
alkalmasnak is bizonyult. Az átalakítás során az eredeti kerekek tömörgumi futófelületeit acéltárcsákra, az íves elülső sárvédőket
a kőfelverődés ellen védő vízszintes lemezekre cserélték és a kipufogócső kivezetését is hátrább helyezték.
Miután a 7/12 M. géppuskákat 1931 után korszerűsítették, valószínűleg a sínpáncélautót is az
új hegyes lövedékű lőszerrel működő 31 M. géppuskával
látták el.
Az elavult műszaki megoldásokat és harcászati elveket felvonultató, egyetlen példányban megépített Rába Vp. a korszerű páncélgépkocsik
fejlesztésére végül semmilyen hatást nem gyakorolt, a 20-as években nehéz időszakát élő magyar páncélos fegyvernem a kiképzés terén
mégis sokat köszönhetett neki; jelentőségét ez adja.
További fejlesztések
A 20-as évek második felétől a honvédség folyamatosan törekedett az ósdi Büssing-Frossok
és az immár ugyancsak elavultnak tekinthető és hadihasználatra amúgy sem alkalmas Rába Vp. leváltására. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság
1927-es távozását követően a helyzet valamelyest javult, a külföldi beszerzéseket ugyanakkor továbbra is megakadályozták: így az
otthon sikertelennek bizonyult angol Vickers páncélosok is csak a terepjáró képességet biztosító
felszerelés nélkül kerülhettek Magyarországra. Az ugyancsak angol eredetű Crossley teherautók alvázára itthon épített
páncélgépkocsik (lásd a rajzot) sem oldották meg a
helyzetet, így a hadvezetőség arra kényszerült,
hogy a kiképzéshez személyautók alvázára szerkesztett utánzatokat használjon. Még közel egy évtizednek
kell majd eltelnie, hogy napvilágot lásson a Magyar Királyi Honvédség első igazi, korszerű műszaki megoldásokat tartalmazó és modern
harceljárásokhoz tervezett páncélgépkocsija, a 39 M. Csaba.
Forrás
Bonhardt A. - Sárhidai Gy. - Winkler L.: A Magyar Királyi Honvédség fegyverzete. Zrínyi kiadó
Haris L. - Haris O.: Fejezetek a magyar katonai harcjárművek gyártástörténetéből...
Haditechnika, 2003/1.
Horváth J.: A magyar királyi rendőrség páncélgépkocsijai. Haditechnika, 1985/4.
Varga A. J. szerk.: Magyar autógyárak katonai járművei. Maróti Könyvkiadó Kft., 2008.
Zsuppán I.: A magyar autó. Zrínyi kiadó, 1994.
Tájékoztató a korszerű hadseregek páncéljárműves csapatainak alkalmazásáról. Budapest, 1927.
Képek
Barta Zoltán
Derner Tamás
Vidákovich Gábor
Feltöltve: 2009.03.24.
Módosítva: 2010.01.12.
|
|
|
