A Büssing-Fross páncélgépkocsi

Előzmények

         Az Osztrák-Magyar Monarchia a világháború kitörésekor nem rendelkezett páncélautókkal, miközben az ellenséges nagyhatalmak azokat akkor már közel egy évtizede alkalmazták a különböző helyi háborúkban, és annak ellenére, hogy már 1915-től elkezdődött a hazai fejlesztés, a páncélos fegyvernem (az egyetlenként elfogadott páncélvonat kivételével) végig mostohagyermek maradt. Ez a hozzáállás érthető, ha csak a nehezen járható olasz hadszíntér adottságait tekintjük; a keleti síkságokon azonban a cári orosz hadsereg nagy számban és sikeresen alkalmazta ellenünk a páncélautókat, amikkel szemben a monarchia nem tudott semmit sem felvonultatni. A jóval mozgékonyabb lovasság támadás közben közel sem tudott olyan tűzerőt felmutatni, mint a géppuskás páncélautó, amelynek személyzete ugyanakkor védve is volt az ellenség kézifegyvereinek tüzétől; az úgy favorizált páncélvonat pedig csak kötött pályán mozoghatott, amit az ellenség könnyen elvághatott. Mindezek ellenére a császári haderőben a világháború végéig csupán egy-két tucatnyi saját építésű illetve zsákmányolt páncélautó szolgált, ráadásul az előbbiek többsége is inkább csak hevenyészetten kialakított alkotmány volt.

         A monarchia 1918 végére bekövetkezett politikai és gazdasági összeomlása a hadsereget is szétzilálta, a hadfelszerelés pedig szétoszlott a mostanra halálos ellenségekké vált egykori bajtársak között. A lassan kialakuló új határok közé visszahátráló magyar csapatok néhány páncélautót is magukkal hoztak, a páncélvonatok mellett ezek képezték az új magyar hadsereg páncélos arzenálját.

         A következő hónapok során ezek a járművek (egy Romfell, néhány Junovitz, Büssing-Fross és egy zsákmányolt orosz Austin) a Vörös Hadsereg és a terrorkülönítmények állományába kerültek, majd a Tanácsköztársaság veresége utáni román megszállás alatt (az ország anyagi javainak jelentős részével egyetemben) nyomtalanul eltűntek. Csupán a meg nem szállt Dunántúlon maradt meg két Büssing-Fross páncélautó a jobboldali Lehár-különítmény használatában, amelyek azután a frissen alakult Nemzeti Hadsereghez kerültek.

         A fiatal magyar páncélos fegyvernem feje felett azonban sötét fellegek gyülekeztek. A Trianonban aláírt békediktátum példátlan erővel sújtotta a veszteseket, katonai rendelkezései között pedig a repülő és páncélos csapat teljes felszámolása is szerepelt. Magyarország ezt érthető okokból nem kívánta végrehajtani, a Szövetséges Ellenőrző Bizottsággal azonban nem lehetett nyíltan szembehelyezkedni. Egy új nemzeti sport született hát, a "rejtés"; a frissen vásárolt német LK könnyű harckocsikat és a két Büssing-Fross páncélautót (számos más, immár tiltottnak számító hadianyaggal együtt) egyszerűen eldugták az antant ellenőrei elől. Az LK-k végül csaknem egy évtizedet töltöttek sötét vidéki fészerekben csendben rozsdásodva, a páncélautókhoz azonban kegyesebb volt a sors. A békediktátum számukra hagyott egy kiskaput: karhatalmi célokra ugyanis engedélyezte 12 db (minden ezer rendőr után egy), hadihasználatra alkalmatlan eszköz fenntartását. Mivel a Büssingek már eredetileg sem rendelkeztek terepjáró képességgel, ennek a kikötésnek maradéktalanul megfeleltek, így 1923-tól (színleg) a rendőrség állományába kerültek, majd az ellenőrző bizottság 1927-es távozása után átvette őket a honvédség. A két megviselt páncélautót végül a 30-as években selejtezték ki.

         Ez a hivatalos verzió. Csakhogy a két páncélautó történetének első fele a valóságban ennél sokkal titokzatosabb. A szakirodalom ugyanis a monarchia világháborús páncélautói között nem ismeri a Fross-Büssing teherautók alvázára épített típust. Egyes vélemények szerint valójában a Balkánon született meg, mint a német hadsereg által teherautókra rögtönzött Strassenpanzerek egy változata, és a visszavonulás közben maradtak magyar földön. Sajnálatos módon az alvázak pontos típusa sem ismert, ami pedig választ adhatna erre a kérdésre: az eredeti Büssinget ugyanis a Német Birodalomban, közelebbről Braunschweig hercegségben gyártották, míg a Fross-Büssingek ezek monarchiában épült licenszváltozatai voltak (de készültek Ganz-Büssingek is Magyarországon). Hogy a kép még zavarosabb legyen, a szakirodalom a német Strassenpanzerek között sem említi a típust. Így tehát sem a monarchiás, sem a német eredetet nem támasztja alá semmilyen bizonyíték sem.



         Az első valódi nyom, amelyet a páncélautók a hadtörténelem lapjain hagytak, 1919-ből származik: ekkor a jobboldali Lehár-különítmény szolgálatában Szombathelyen állomásoznak. November 16-án, amikor a Nemzeti Hadsereg ünnepélyesen bevonul Budapestre, a még mindig "SZOMBATHELY" feliratot és fehér kettőskereszt felségjelzést viselő Büssingek is ott haladnak a menetben. (A fotók tanulsága szerint egyikük oldalán a "8. sz. P.A.", azaz nyolcas számú páncélautó felirat szerepelt, de valójában soha nem volt több belőlük, mint kettő.) Az elkövetkező években visszakerülnek Szombathelyre, ahol "őrautó" fedőnév alatt rejtegetik őket a Szövetséges Ellenőrző Bizottság elől. Végül 1923. szeptemberében jön el a megfelelő pillanat a két, hadihasználatra alkalmatlan páncélautó "legalizálására": mivel azonban az addig eltelt évek törvénysértésével érthető módon sem a kormány, sem a Honvédelmi Minisztérum nem kíván szembenézni, a járműveket mint a szombathelyi Waggon- és Gépgyárban frissen elkészült rendőrségi páncélautókat mutatják be az antantnak. A turpisságra nem derül fény: az ellenőrző bizottság mindazonáltal a túlságosan is jól sikerül "utánzatok" mielőbbi lecserélését rendeli el. Ez azonban más lehetőségek híján végül soha nem történik meg.

         Problémás a típus megnevezése is, az alapul szolgáló teherautónál ugyanis az osztrák Fross cég neve áll elöl; a hazai szakirodalom a páncélautó tekintetében azonban következetesen Büssing-Frossról beszél, így mi is ezt az elnevezést használjuk a továbbiakban.

A Büssing-Fross páncélgépkocsi

A jármű teljes tömege: 7,5 t
A jármű hossza: 6,9 m
A jármű szélessége: 2,3 m
A jármű magassága: 3,5 m
Páncélzat: csak 3 mm-es vaslemez burkolat
Fegyverzet: 2 db 8 mm-es 7/12 M. Schwarzlose géppuska
Fegyverzet: a személyzet ismeretlen összetételű fegyverzete, kézigránát
Hajtómű: 1 db négyhengeres, 36 LE-s B7 négyütemű benzinmotor
Sebessége: 20 km/h
Hatótávolsága: km
Személyzet: 6 fő
Elkészült járművek száma: 2 db

         A páncélgépkocsi alapját a a braunschweigi Büssing cég 1913-as 5 tonnás teherautójának, vagy valamelyik licenszváltozatának alváza alkotja (a fenti képen a katonai Ganz-Büssing látható). A dobozszerű felépítmény a vezetőfülke borításából, a küzdőtér burkolatából és a forgatható toronyból áll, ezen felül vaslemezzel burkolták a motort is. E burkolatnak sem az anyaga, sem a vastagsága nem elégséges ahhoz, hogy páncélzatról beszéljünk; hogy az antant ellenőrök ennek ellenére is bele tudtak kötni a mindössze kétkerékmeghajtású, hadihasználatra teljesen, rendőrségi feladatokra pedig csak korlátozottan alkalmas járműbe, az ékesen bizonyítja rosszindulatú hozzáállásukat.

         A motorburkolat elülső részén nyitható zsalukat alakítottak ki a hűtő megóvására (bár a gyenge alapanyag miatt ez is inkább látványelem volt, mint igazi védelem), a motorháztetőre pedig egy használaton kívül lehajtható fényszórót szereltek. A lekerekített elülső élű vezetőfülke falain négy kémlelő- és lőrés szolgálta a harcot és a tájékozódást, a személyzet beszállását két ajtó segítette. Az ugyancsak szögletes küzdőtér tetejét (amely a torony mögött enyhén lejtett a jármű végéig) ívesen meghajlított vaslemezekkel fedték be; a kör alakú nyílásfedéllel ellátott hengeres torony az elülső vízszintes szakaszon kapott helyet, míg hátul, a kerekek fölött oldalanként két-két egyszerű, ovális lőrést vágtak a vaslemezekbe.

         Fő fegyverzete két, a honvédségnél rendszeresített vízhűtéses 7/12 M. Schwarzlose géppuska volt, melyek közül az első a toronyban van elhelyezve, míg a második a vezető mellett előre volt beépítve. Sem az ezekhez kiszabott lőszerkészlet pontos mennyisége, sem a további fegyverzet nem ismert; ha a Rába Vp. típust vesszük alapul, akkor valószínű, hogy a személyzet 19 M. öntöltő pisztolyokkal volt felszerelve, és alighanem kézigránátokat is vittek magukkal. Az is kétséges, hogy az új 31 M. géppuskák megjelenésével vajon lecserélték-e a régieket.

         A páncélautók festése 1919 és 1923 között valószínűleg a monarchia, 1923 és 1927 között pedig a rendőrség előírásait követte, azaz tábori szürkék, majd rendőrszürkék lehettek. 1927-es honvédségi átvételüket követően minden bizonnyal tábori barna festést kaptak. 1919-es jelzésüket már említettük; a szintén a RUISK állományában lévő Rába Vp. alapján valószínű, hogy a rendőrségi szolgálatban fehér "ÁR." (Államrendőrség) felirat állt rajtuk, 1927 után pedig az aktuális számozást viselték fekete színnel felfestve. Számozásuk a szolgálat alatt folyamatosan változott. 1919-ben 7-es és 8-as számot viseltek, majd a RUISK állományában 1925-ben P-1 és P-2 jelzést; ezt követően az újabb típusok megjelenésével párhuzamosan egyre hátrább kerültek a rangsorban. Ennek megfelelően jelzésük 1929-ben P-4 és P-5, 1930-ban P-13 és P-14, 1932-ben P-18 és P-19; az 1937-es jegyzékben azután már nem szerepelnek.

További fejlesztések

         A titokzatos páncélautók pályafutása a 30-as évek derekán ért véget, amikor a megviselt és ekkorra reménytelenül elavult járműveket végül leselejtezték. Ebben az időben azonban már nem a veterán Büssing-Frossok voltak a honvédség egyetlen páncélgépkocsijai. Még a 20-as évek elején munkálatok kezdődtek a győri Magyar Waggon- és Gépgyárban, és 1925-re elkészült a cég Rába V. teherautójának módosított alvázára épített Rába Vp. páncélgépkocsi mintapéldánya.



         Azonban a honvédség már a 20-as évek második felétől folyamatosan törekedett az ósdi Büssing-Frossok és az immár ugyancsak elavultnak tekinthető és hadihasználatra amúgy sem alkalmas Rába Vp. leváltására. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság 1927-es távozását követően a helyzet valamelyest javult, a külföldi beszerzéseket ugyanakkor továbbra is megakadályozták: így az otthon sikertelennek bizonyult angol Vickers páncélosok is csak a terepjáró képességet biztosító felszerelés nélkül kerülhettek Magyarországra. Az ugyancsak angol eredetű Crossley teherautók alvázára itthon épített 29 M. Crossley páncélgépkocsik sem oldották meg a helyzetet, így a hadvezetőség arra kényszerült, hogy a kiképzéshez személyautók alvázára szerkesztett utánzatokat használjon. Még közel egy évtizednek kell majd eltelnie, hogy napvilágot lásson a Magyar Királyi Honvédség első igazi, korszerű műszaki megoldásokat tartalmazó és modern harceljárásokhoz tervezett páncélgépkocsija, a 39 M. Csaba.

Forrás

Bíró Á. - Éder M. - Sárhidai Gy.:
         A Magyar Királyi Honvédség külföldi gyártású páncélos harcjárművei. PETIT REAL, 2006.
Bonhardt A. - Sárhidai Gy. - Winkler L.: A Magyar Királyi Honvédség fegyverzete. Zrínyi kiadó
Haris L. - Haris O.:
         Fejezetek a magyar katonai harcjárművek gyártástörténetéből... Haditechnika, 2003/1.
Horváth J.: A magyar királyi rendőrség páncélgépkocsijai. Haditechnika, 1985/4.
Varga A. J. szerk.: Magyar autógyárak katonai járművei. Maróti Könyvkiadó Kft., 2008.
Zsuppán I.: A magyar autó. Zrínyi kiadó, 1994.
Tájékoztató a korszerű hadseregek páncéljárműves csapatainak alkalmazásáról. Budapest, 1927.

Feltöltve: 2009.04.17.