A 29 M. Crossley páncélgépkocsi

Előzmények

         A monarchia 1918 végére bekövetkezett politikai és gazdasági összeomlása a hadsereget is szétzilálta, a hadfelszerelés pedig szétoszlott a mostanra halálos ellenségekké vált egykori bajtársak között. A lassan kialakuló új határok közé visszahátráló magyar csapatok néhány páncélautót is magukkal hoztak, a páncélvonatok mellett ezek képezték az új magyar hadsereg páncélos arzenálját.

         A következő hónapok során ezek a járművek (egy Romfell, néhány Junovitz, Büssing-Fross és egy zsákmányolt orosz Austin) a Vörös Hadsereg és a terrorkülönítmények állományába kerültek, majd a Tanácsköztársaság veresége utáni román megszállás alatt (az ország anyagi javainak jelentős részével egyetemben) nyomtalanul eltűntek. Csupán a meg nem szállt Dunántúlon maradt meg két Büssing-Fross páncélautó a jobboldali Lehár-különítmény használatában, amelyek azután a frissen alakult Nemzeti Hadsereghez kerültek.

         A fiatal magyar páncélos fegyvernem feje felett azonban sötét fellegek gyülekeztek. A Trianonban aláírt békediktátum példátlan erővel sújtotta a veszteseket, katonai rendelkezései között pedig a repülő és páncélos csapat teljes felszámolása is szerepelt. Magyarország ezt érthető okokból nem kívánta végrehajtani, a Szövetséges Ellenőrző Bizottsággal azonban nem lehetett nyíltan szembehelyezkedni. Egy új nemzeti sport született hát, a "rejtés"; a frissen vásárolt német LK könnyű harckocsikat és a két Büssing-Fross páncélautót (számos más, immár tiltottnak számító hadianyaggal együtt) egyszerűen eldugták az antant ellenőrei elől. Az LK-k végül csaknem egy évtizedet töltöttek sötét vidéki fészerekben csendben rozsdásodva, a páncélautókhoz azonban kegyesebb volt a sors. A békediktátum számukra hagyott egy kiskaput: karhatalmi célokra ugyanis engedélyezte 12 db (minden ezer rendőr után egy), hadihasználatra alkalmatlan eszköz fenntartását. Mivel a Büssingek már eredetileg sem rendelkeztek terepjáró képességgel, ennek a kikötésnek maradéktalanul megfeleltek, így 1923-tól (színleg) a rendőrség állományába kerültek, majd az ellenőrző bizottság 1927-es távozása után hivatalosan is átvette őket a honvédség. A két megviselt páncélautót végül a 30-as évek elején selejtezték ki.



         A Szövetséges Ellenőrző Bizottság távoztával komoly akadály gördült el a honvédség modernizálása elől, ugyanakkor a trianoni békediktátum katonai megkötései elméletileg (és ahogyan azt látni fogjuk, a bizonyos mértékig a gyakorlatban is) továbbra is korlátozták az ütőképes magyar hadsereg felállítását célzó erőfeszítéseket. Ez nyilvánult meg akkor is, amikor a hadvezetés külföldről próbált meg korszerű páncélgépkocsit vásárolni. Noha a Vickers-Armstrong cég kerekeken és lánctalpon egyaránt közlekedni képes tervezetét az angol hadsereg visszautasította, a Magyarország által megvásárolt két mintapéldány lánctalpas futóművének átadásához nem járultak hozzá, így a 29 M. Vickers páncélgépkocsi néven itthon rendszeresített járművek semmilyen szempontból nem jelentettek megoldást: a lánctalpak nélkül csak hátsókerék-meghajtással rendelkező, gyengén páncélozott gépek nem hoztak minőségi változást. Bármennyire nem volt erre felkészülve a hazai ipar, úgy tűnt, hogy a problémát házon belül kell megoldani, legalábbis részben.

         A honvédség szakemberei ekkoriban folyamatosan figyelemmel kisérték a külföldi fejlesztéseket, így tudomásuk volt a Vickers cég háromtengelyes Crossley teherautó-alvázra épített nehéz páncélautójának munkálatairól is, amit igen ígéretesnek tartottak. 1928-ban elhatározták, hogy ennek mintájára két (más források szerint tíz, de erről bővebben a cikk végén) megvásárolt négykerékhajtású, három tengelyes alvázra a Technikai Kutatóintézet tervei alapján itthon, a Diósgyőri Állami Vas- és Gépgyárban építenek páncélozott felépítményt. Ugyanekkor a budapesti Állami Gépkocsiüzemben elkezdődtek egy ugyancsak három tengelyes Krupp alvázra épített rádiós páncélgépkocsi építési munkálatai is, amely utóbb azután a korszak legtitokzatosabb járművévé fog válni; ma egykori létezésén kívül szinte semmit nem tudunk róla.



         A végeredmény utóbb azután felépítésében egyfajta átmenetet képezett a fenti képen látható angol Vickers-Crossley páncélautók és a magyar Rába Vp. és Büssing-Fross között, ami egyben az útkeresést is jelképezte a nehéz páncélgépkocsik múltbéli és eljövendő alkalmazása között. Talán nem is annyira műszaki hiányosságai, mint inkább e taktikai kiforratlanság miatt a magyar Crossley végül nem lett sikeres konstrukció, a két megépült példányt a honvédség leselejtezésükig kiképző járműként alkalmazta.

A 29 M. Crossley páncélgépkocsi

A jármű teljes tömege: 8 t
A jármű hossza: m
A jármű szélessége: m
A jármű magassága: m
Páncélzat: 5-7 mm
Fegyverzet: 2-3 db 8 mm-es 7/12 M. Schwarzlose géppuska, ( 93 M. élestölténnyel),
Fegyverzet: a személyzet ismeretlen összetételű fegyverzete, kézigránát
Hajtómű: 1 db négyhengeres, 2400 cm3-es, 50 LE-s négyütemű benzinmotor
Sebessége: 50 km/h (országúton)
Hatótávolsága: km
Személyzet: 4-6 fő
A szolgálat ideje: 1930-1939
Elkészült járművek száma: 2 db

         A tekintélyt parancsolóan robusztus páncélgépkocsi alapját az angol Crossley cég 1926-ban készült három tengelyes, tízkerekű BGV teherautó-alváza alkotja, melynek csak két hátsó tengelye hajtott. Abroncsai ugyanakkor nem lövésállóak, ami a hadihasználat szempontjából nem szerencsés dolog. Szögletes, dobozszerű felépítményének tetején kapott helyet a Vickers páncélautókról már ismert, ám némileg egyszerűsített kivitelű forgatható torony, benne a jármű fő fegyverzetének szánt toronygéppuskával. Egy második géppuskát a vezető ülése mellett baloldalon helyeztek el, ez azonban csak előre tüzelhet. Érdekes módon ez a géppuskaállás a kevés fennmaradt fotó egyikén még hiányzik a máskülönben késznek tűnő járműről, azaz valószínűleg későbbi módosítás eredménye. A torony hátoldalán valamint a hátsó kerekek felett az oldalfalakon további három géppuskaállást alakítottak ki, előbbi valamivel magasabban van, mint az előre tüzelő géppuskáé, és légvédelmi célokra szolgál. 5-7 mm vastag páncélzata gyalogsági fegyverek ellen megfelelő védelmet nyújt, acélmagvas lövedékkel is csak 60 méteren belül lehet átlőni. Az alvázat azonban már ezzel is alaposan megterhelték a terepjáró képesség rovására, így komolyabb fegyverek ellen védő vastagabb páncélzat alkalmazása szóba sem jöhetett. A magyar szakemberek ugyancsak hátrányként értékelték azt, hogy a kész teherautó alváz felhasználása miatt a hátrafelé való vezethetőséget nem sikerült megoldani, holott ez akkoriban követelmény lett volna egy korszerű páncélgépkocsival szemben.

         A kezelők ki- és beszállására a lejtős hátfalon kiképzett kétszárnyú ajtó szolgál, de nyitható a vezető feje feletti páncéldoboz és a torony tetején lévő kupola is. A test oldalain körben további kémlelő és szellőző réseket alakítottak ki, a motor hűtőjét pedig páncélozott, nyitható zsaluk védik. Az első kerekek feletti sárhányókon kaptak helyet a fényszórók és a karos irányjelzők. A jármű elejére két, a hátuljára egy vonóhorgot is felszereltek.

         Fegyverzete két, a honvédségnél rendszeresített vízhűtéses 7/12 M. Schwarzlose géppuska, melyek közül az első a toronyban, a második a vezető mellett van beépítve; egy harmadik, tartalék fegyvert pedig szükség esetén vagy a torony hátuljában, vagy a jármű oldalsó lőréseiben lehet elhelyezni. Sem az ezekhez kiszabott lőszerkészlet pontos mennyisége, sem a további fegyverzet nem ismert; ha a Rába Vp. típust vesszük alapul, akkor a személyzet öntöltő pisztolyokkal volt felszerelve, és alighanem kézigránátokat is vittek magukkal. A fő fegyverzetet később valószínűleg a 31 M. töltényhez átalakított géppuskákra cserélték. A második világháború hasonló méretű külföldi típusai többnyire nehezebb fegyverzetet hordoztak, a Crossley azonban egyrészt a 20-as évek végének konstrukciója, másrészt ebben az időben a honvédség nem rendelkezett ennél nagyobb kaliberű géppuskával, gépágyúval vagy nehézpuskával; a 36 M. Solothurn nehézpuska használatba vételekor pedig már nyilvánvaló volt, hogy a jövő nem a Crossley-é.

         Legalább az egyik járművet utóbb rádióval és keretantennával is felszerelték.

         A személyzet létszámát a szakirodalom 4-6 (5) főben szokta megadni, de a valóságban ez akár több is lehetett (lásd Rába Vp.). Az ott szereplő 12 főből a csak előre vezethető Crossley esetében ugyan leszámíthatjuk a hátulvezetőt, és a modernizálás jegyében megszabadulhatunk a két kocsikísérőtől és a jelentőfutótól is, a rádióssá avanzsált összekötőre és a vízhűtéses géppuskák mellé rendelt második emberekre azonban továbbra is szükség lehetett volna. Így is 8 embert kapunk, és akkor még nem beszéltünk az esetlegesen beépíthető harmadik géppuska kezelőiről. Természetesen lehetséges, hogy a Crossley-nál felhagytak a Rába-féle "felduzzasztott létszám" alkalmazásával, ez esetben a minimális 5-6 emberrel való működtetés is elképzelhető.

         A páncélautók a fennmaradt fényképek alapján egyszínű táboribarna festést kaptak, elöl és hátul pedig a lajstromjelet viselték fekete színnel felfestve. Számozásuk 1930-tól 1939-ig P-3 (rádiós) és P-4; az 1940-es jegyzékben már nem szerepelnek.

A Crossley-klónok és a vég

         A honvédség már a 20-as évek második felétől folyamatosan törekedett az ósdi Büssing-Frossok és az immár ugyancsak elavultnak tekinthető és hadihasználatra amúgy sem alkalmas Rába Vp. leváltására. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság 1927-es távozását követően a helyzet valamelyest javult, a külföldi beszerzéseket ugyanakkor továbbra is megakadályozták: így az otthon sikertelennek bizonyult angol Vickers páncélosok is csak a terepjáró képességet biztosító felszerelés nélkül kerülhettek Magyarországra. Az ugyancsak angol eredetű Crossley teherautók alvázára itthon épített 29 M. Crossley páncélgépkocsik sem oldották meg a helyzetet, így a hadvezetőség arra kényszerült, hogy a kiképzéshez személyautók alvázára szerkesztett utánzatokat is használjon.



         A FIAT F2F sebesültszállítók megfelelő alapot képeztek egy könnyű, ugyanakkor fegyverzet hordozására is alkalmas utánzat létrehozására. Ezeket a Crossley páncélgépkocsit imitáló felépítménnyel látták el, míg a könnyebb alvázra szerkesztett és a gyakorlatokon a potenciális ellenséget megjelenítő járművek nagy vonalakban a cseh Skoda Pa-II lekerekített formáit kapták. Az elkövetkező években e könnyű, kis fogyasztású kiképző eszközök olyan jól beváltak, hogy lassan teljesen kiszorították hadihasználatra ugyancsak alkalmatlan, de emellett csak költségesen fenntartható nagy testvéreiket. A fő problémát, a hadrafogható páncélgépkocsi típus hiányát azonban nem oldották meg. Még közel egy évtizednek kell majd eltelnie, hogy napvilágot lásson a Magyar Királyi Honvédség első igazi, korszerű műszaki megoldásokat tartalmazó és modern harceljárásokhoz tervezett páncélgépkocsija, a 39 M. Csaba. A sors fintora, hogy a Crossley-utánzatok végül hasznosabbnak bizonyultak a Csabák majdani személyzetének kiképzésében, mint a valódi 29 M. páncélgépkocsik.

         Végül két legendáról, de legalábbis homályos foltról kell megemlékeznünk a típussal kapcsolatban. A japán szállal könnyebb dolgunk van, a szigetország páncélautóinak ugyanis egyértelműen az angol Vickersekhez van közük, nem a magyar 29 M.-hez; a japán kapcsolat mítosza valószínűleg abból született, hogy a szigetországban egy kis, műgyanta makettek előállítására szakosodott cég kiadta a magyar páncélgépkocsi 1:72 méretarányú változatát. Nehezebb a helyzet Bulgária tekintetében, az állítólagosan megépített és a bolgár hadseregnek vagy rendőrségnek eladott 8 db járműről ugyanis neves hazai szakírók értekeztek; ezeknek a páncélautóknak a balkáni állam arzenáljában azonban semmi nyomára nem akadtunk. Ha fel is merült bolgár részről a vásárlás gondolata, az valószínűleg soha nem valósult meg.

Forrás

Bíró Á. - Éder M. - Sárhidai Gy.: A Magyar Királyi Honvédség külföldi gyártású
         páncélos harcjárművei. PETIT REAL, 2006.
Bonhardt A. - Sárhidai Gy. - Winkler L.: A Magyar Királyi Honvédség fegyverzete. Zrínyi kiadó
Hajdú F. - Sárhidai Gy.: A Magyar Királyi Honvéd Haditechnikai Intézettől a
         HM Technológiai Hivatalig. HM Technológiai Hivatal, 2005.
Haris L. - Haris O.: Fejezetek a magyar katonai harcjárművek gyártástörténetéből...
         Haditechnika, 2003/1.
Horváth J.: A magyar királyi rendőrség páncélgépkocsijai. Haditechnika, 1985/4.
Varga A. J. szerk.: Magyar autógyárak katonai járművei. Maróti Könyvkiadó Kft., 2008.
Tájékoztató a korszerű hadseregek páncéljárműves csapatainak alkalmazásáról. Budapest, 1927.

Feltöltve: 2010.01.08.