Gewehr M.1867 und 1867/77 Werndl -
az 1867 M. és 1867/77 M. Werndl puska

Infanterie- und Jägergewehr, Extra-Korps-Gewehr und Karabiner M 1867 –
az 1867 M. gyalog- és vadászpuska, különcsapat puska és karabély
Infanterie- und Jägergewehr, Extra-Korps-Gewehr und Karabiner M 1867/77 –
az 1867/77 M. gyalog- és vadászpuska, különcsapat puska és karabély

Előzmények

      Az 1866-os esztendő mérföldkő az osztrák gyalogsági fegyverek történetében, ahogyan mérföldkő a birodalom történelmében is. Ebben az évben az osztrák és porosz uralkodók végre kenyértörésre vitték azt az évek óta húzódó vetélkedést, amely az egyesülő német államok uralmáért folyt közöttük. A hosszú politikai és katonai sakkjátszma végül a königrätzi csatatéren dőlt el, ahol Ausztria megalázó vereséget szenvedett Poroszországtól.
      A vereségnek számos oka volt, az osztrák hadvezetőség azonban vonakodott leszűrni a számára kellemetlen tanulságokat. Az azonban tagadhatatlan tény volt, hogy az elöltöltő fegyverekkel felszerelt osztrák katona hátrányban volt Dreyse-féle hátultöltő puskával ellátott ellenfelével szemben.
      Ausztria az 1830-as évektől kezdte modernizálni régi kovás elöltöltő puskáit. Az Augustin-féle gyutacsos puskákat 1854-ben a Lorenz-féle csappantyúsok váltották fel, amelyeket minden idők egyik legkiválóbb elöltöltő fegyverének tartottak (még az amerikai polgárháborúban is szolgáltak, az északi és déli oldalon egyaránt). 1863-ban (amikor a gyútűs hátultöltőket már javában használták a porosz hadseregben) az osztrák hadvezetés még mindig az elöltöltő Lorenz puskák modernizált változatát, az 1863 M. puskát rendszeresítette, amely kovácsoltvas helyett már huzagolt acél csővel és állítható irányzékkal volt felszerelve. A meglehetősen merev gondolkodású hadvezetés úgy gondolta, hogy a lehető legkiválóbb fegyvert adta a gyalogos katona kezébe.
      A hadművészetben azonban drámai változások zajlottak. A napoleoni háborúkból ismert zárt tömegben egymás felé masírozó és kis távolságból egymásra sortüzeket leadó sorgyalogságnak a haditechnika fejlődésével lassan bealkonyodott.
      Ausztria ezt a leckét a königrätzi csatatéren volt kénytelen megtanulni, ahogyan azt is, hogy a megváltozott viszonyok között az elöltöltő fegyverek ideje is lejárt.
      Addig is, amíg a régi fegyverek lecserélésre kerülhettek, egy ötletes újítással, a Wänzel-féle csapózárral hátültöltővé alakították a meglévő Lorenz puskákat, közben pedig lázas kutatás kezdődött a felváltó típus után.
      Felmerült a Remington-féle hengerzáras puskák beszerzésének gondolata is, a megoldás azonban végül hazai földön született meg. 1867-ben rendszeresítésre került a Josef Werndl által tervezett hosszanti henger- vagy gerendelyzárral működő hátultöltő.
      A modern fegyverek bevezetésétől való hosszú húzódozásnak végül egy pozitív eredménye is akadt: az elöltöltőket felváltó új puskákhoz kezdettől korszerű rézhüvelyes lőszer járt, Ausztria hadserege ezzel számos lépcsőfokot ugrott át egyszerre: sem a gyútűs puskák bonyolult és megbízhatatlan töltényével, sem a sérülékeny rézfóliával burkolt lőszerekkel nem kellett bajlódniuk, nem is beszélve a különlegesnél különlegesebb gyújtási módokról. A Wänzel-féle puskák 14 mm-es tölténye ugyan még peremgyújtású volt (amelyet a korai tölténytípusok közül szinte egyedülálló módon még ma is használnak), a Werndl fegyverek korszerű, csökkentett űrméretű lőszere azonban már központi gyújtással készült.
      Az új fegyverek gyártása a következő években futott fel, és az első alakulatok, amelyeket végül ezekkel szereltek fel, az újonnan megszülető Magyar Királyi Honvédség csapatai lettek.
      A Werndl-féle puskák másfél évtizeden át szolgálták a császárt és királyt, és csak a 80-as évek közepe után lassan elterjedő többlövetű ismétlőpuskák szorították ki őket.
      Josef Werndl elkészítette gerendelyzárral működő egylövetű lovassági pisztolyát is, ez azonban csak az elöltöltő pisztolyokhoz képest jelentett előrelépést. A világ akkor modernnek számító hadseregei már forgópisztolyokkal voltak felszerelve, így ez az érdekes fegyver végül nem került nagyobb számban a csapatokhoz.

Infanterie- und Jägergewehr M 1867 - az 1867 M. gyalog- és vadászpuska

Lőszer: 11 mm 1867 M. puskatöltény
A fegyver tömege: 4,5 kg
A fegyver hossza: 1280 mm
A cső hossza: 843 mm
A huzagolások száma és iránya: 6, jobbra
Irányzék típusa és beosztása: keretirányzék, 200-1400 lépés
Szurony: 1867 M. Werndl vagy 1870 M. Werndl jatagánszurony

      A meglehetősen hagyománytisztelő, a régi elöltöltő puskák formavilágát idéző fegyver legjellegzetesebb része a hosszanti henger- vagy gerendelyzár. A tengely körül elforduló henger alakú acéltömb palástjába egy előrefelé fokozatosan mélyülő íves bemarást köszörültek, amely töltőállásban a lőszert a töltényűrbe vezeti. Zárás után az elforduló henger tömör felülete képezi a tűzfalat. Az ütőszeget kissé ferdén helyezték el a tömbben, elülső és hátsó vége csak a zárhenger tökéletes zárásakor kerül egy vonalba a töltény csappantyújával és a kakas ütőfelületével. A zárhenger és az azt körülvevő tok nagy átmérője miatt az ágyazat a fegyver e pontján feltűnően kiszélesedik.
      A külsőkakasos lakatszerkezet (Schloss) vagy korabeli megnevezésével a lobbantyú szinte semmiben nem különbözik az elöltöltő fegyverek szerkezetétől, csupán az alkatrészek elhelyezése rendhagyó, amennyiben a kakas a lakatlemez elülső, míg a rugó a hátulsó felén nyert elhelyezést. Erre szintén a nagy átmérőjű zártömb miatt van szükség, mert így a lakatlemez nem nyúlik előre, ami tovább szélesítené a fegyver e részét.




      A kakasnak három állása van: teljesen megfeszített, fesztelenített, illetve a kettő között egy biztosított félállás, amikor az elsütőbillentyű nyomására az agancs (Stange) nem tud kiszabadulni a dió vagy roppantó (Nuss) bevágásából. A biztosított állást csak a kakasnak kézzel való hátrahúzásával lehet feloldani. A lobbantyúhoz hasonlóan az elsütőbillentyű kialakítása is teljesen megegyezik az elöltöltő fegyverekével.
      A cső felső részéhez fecskefarok illesztéssel csatlakozik a keretirányzék. A 200-tól 1400 lépésig 100 lépésenként jelölt irányzék kettős működésű: 200 és 600 lépés között az irányzékkeret fekszik, a csúszkát pedig a megfelelő számmal ellátott lépcsőre kell tolni. 600 lépéstől a keretet fel kell állítani, és a csúszkát a keretre vésett, számmal ellátott osztásvonalra kell állítani. Előbbi esetben a keret felső szélén, utóbbinál a csúszka felső élén kialakított nézőkén át kell célozni. 600 lépésnyi távolságra lefektetett vagy felállított kerettel egyaránt lehet lőni.
      A cső ágyazatból kiálló szabad végén, jobb oldalon található a szurony rögzítésére szolgáló sín. A pengének a csőtől jobbra való elhelyezése ugyancsak elöltöltős hagyomány, bár maga a penge oldalirányban már nincs olyan messzire eltolva, hiszen a töltés már nem a csőtorkolat felől történik, így a töltővesszőt markoló kéznek nem jelent akadályt.
      A csövet és a tokot hátul két csavar, elöl két ágyazatgyűrű fogja az ágyazathoz, nem számítva az ágyazat elülső végének vasalását, amelynek felső élei szintén a csövet fogják. A lakatszerkezet elülső csavarja ugyancsak a tokhoz csatlakozik, míg a hátulsó facsavar az ágyazat faanyagába mélyed. A válltámasz vége is meg van vasalva, az elsütőbillentyűt pedig egy hagyományos sátorvas óvja. A puskaszíjat a felső ágyazatgyűrűre és a tusa alsó végére szerelt szíjkengyelek tartják.

A gyalog- és vadászcsapatok számára rendszeresített puskák között mindössze annyi a különbség, hogy utóbbiakat a biztosabb fogás érdekében a sátorvas mögött egy annak anyagából hajlított kéztámasszal is ellátták.

Extra-Korps-Gewehr M 1867 - az 1867 M. különcsapat puska

Lőszer: 11 mm 1867 M. karabélytöltény
A fegyver tömege: 3,2 kg
A fegyver hossza: 995 mm
A cső hossza: 566 mm
A huzagolások száma és iránya: 6, jobbra
Irányzék típusa és beosztása: íves irányzék, 200-600 lépés
Szurony: 1867 M. különcsapat szurony

      A különcsapat puska (amelyet nevének elit hangzása ellenére nem a különleges harci alakulatok, hanem éppen ellenkezőleg, a nem harcos állomány számára rendszeresítettek) csövének hosszában és a rövidebb lőszer miatt kisebb zárszerkezetében tér el a gyalogsági fegyvertől. Csövén nincs sín a szurony rögzítéséhez, mert ezt a fegyvert egy, az elöltöltő puskák döfőszuronyához hasonló bajonettel látták el, amelynek csúszógyűrűjét a célgömb tömbje rögzíti.
      A gyengébb lőszer miatt a különcsapat puskát másfajta, csupán 600 lépésig kalibrált íves irányzékkal látták el.

Karabiner M 1867 - az 1867 M. karabély

Lőszer: 11 mm 1867 M. karabélytöltény
A fegyver tömege: 3,2 kg
A fegyver hossza: 995 mm
A cső hossza: 566 mm
A huzagolások száma és iránya: 6, jobbra
Irányzék típusa és beosztása: íves irányzék, 200-600 lépés
Szurony: nincs

A lovas alakulatok számára rendszeresített karabély a különcsapat puskához hasonló, hátsó szíjkengyelét azonban nem a tusafa alsó részén, hanem jóval előrébb, a sátorvas tövén helyezték el. Szurony nem járt hozzá.

Működése

      Töltésnél a kakast biztosított félállásba állítjuk, majd a fogantyú jobbra tolásával kinyitjuk a gerendelyzárat, és a töltényt a töltényűrbe toljuk. Visszazárjuk a zárt, ügyelve rá, hogy a fogantyú a závárzattok kivágásának széléhez érjen. Ha a fogantyú és a tok széle között rés van, az azt jelenti, hogy a zárolás nem tökéletes, és a töltény nincs teljesen a töltényűrben, alkalmasint valamilyen deformáció vagy szennyeződés miatt. Ilyenkor, mivel a zárhenger nem fordult teljesen a helyére, az ütőszeg sem kerül egy vonalba a kakas ütőfelületével és a töltény csappantyújával, így lőni nem tudunk. Ha a zárolás tökéletes, a kakas teljes megfeszítésével a fegyvert tűzkésszé tehetjük.
      Lövéskor az elsütőbillentyű nyomást gyakorol a lobbantyú, vagyis a lakatszerkezet (Schloss) agancs (Stange) nevű alkatrészére, amelynek vége kiugrik a roppantó vagy dió (Nuss) bevágásából, így az immár felszabaduló kakas az ütőrugó nyomására előre csap az ütőszeg végére, amely behatol a töltény csappantyújába, az pedig begyújtja a lőport, és a lövés megtörténik.
      Lövés után a zárfogantyú jobbra tolásával nyitjuk a zárat. A zárrugó néhány mm-re a závárzattok jobb szélétől megállítja a zárhenger elfordulását, ez a töltőállás, ha azonban a rugó ellenében tovább fordítjuk a zárhengert, az elforduló henger működésbe hozza a hüvelyvonót, amely kissé kihúzza az üres töltényhüvelyt a töltényűrből. Az eltávolított hüvely helyére új töltényt helyezünk, és a folyamat kezdődik elölről.
      A csőre töltött és félállásban lévő kakasú fegyver elvileg biztosítva van, a roppantó elkopása esetén azonban ez a biztosítás nem tökéletes, és az elsütőbillentyűre ható nyomás véletlen elsütést eredményezhet.

Szétszerelés

      Szerszám nélkül a fegyver egyetlen alkatrésze sem szerelhető ki, bár a cső nyitott zárnál elméletileg tisztítható. Mivel azonban a zárhenger kimarása nem egyenes, hanem íves, a folyamat kissé körülményes lehet, és az eredmény sem ellenőrizhető, mivel a cső furatán nem lehet keresztüllátni.
      A fegyver szétszedéséhez minimum egy csavarhúzóra van szükség. A lakatszerkezet elöl a tokhoz van csavarozva, hátulsó végét egy facsavar tartja. Ezek eltávolítása után a szerkezet kiemelhető, amennyiben a kakast biztosított félállásba állítjuk, hogy a vége kiemelkedjen a tok bevágásából.
      A zárhenger kiszereléséhez el kell távolítani a zárrugót rögzítő csavart, majd a zárrugót. ( A rugó alatt található a tokot az ágyazaton át az elsütőbillentyű lapjához rögzítő csavar feje is.) Csavarjuk ki a lökőlemezt helyén tartó csavart, amely a zárhenger tengelyétől balra található, majd emeljük ki a lökőlemezt a tokból. Ezután a zárhengert már akadálytalanul kivehetjük. Vegyük ki a tok elülső falából a hüvelyvonót is.
      A zárhenger palástján egy csavar fejét láthatjuk, ez rögzíti az ütőszeget, amely a csavar eltávolítása után a hengerből kihúzható.
      A cső és tok kiszereléséhez el kell távolítanunk a két csavart, amelyek a tokot az ágyazaton át az elsütőbillentyű lemezéhez rögzítik. Az egyiket a zárrugó alatt, a másikat a sátorvas előtt találjuk. Oldanunk kell az ágyazatgyűrűk húzócsavarjait, és le kell húznunk a gyűrűket, ehhez azonban le kell vennünk az ágyazat elülső végének vasalását is, amelyet egy apró csavar rögzít. A cső és tok ezután már akadálytalanul kiemelhető az ágyazatból. Miután kicsavartuk a sátorvas hátranyúló végét az ágyazathoz rögzítő facsavart, és a sátorvas elülső végén lévő kampót kibillentettük a fészkéből, semmi nem rögzíti immár az elsütőbillentyűt tartó lemezt sem, azt is kiemelhetjük.
      A tusaborító lemezt három facsavar rögzíti.
     A lakatszerkezetről (Schloss) rögzítőcsavarjának oldása után egyszerűen leemelhetjük a kakast vagy kalapácsot (Hammer), a szerkezet további szétszereléséhez azonban valamilyen szorítóeszköz is szükségeltetik, amellyel összefogjuk a V alakú ütőrugó (Schlagfeder) két szárát. A fegyverhez eredetileg ehhez a művelethez külön szerszámot, egy villa formájú rugószorítót rendszeresítettek. A rugó rögzítése után kicsavarhatjuk a fedőt (Studel) rögzítő három csavart, melyek közül az utolsó egyben az agancs (Stange) tengelyéül is szolgál. A fedő leemelése után kivehetjük az agancsot és a rugóhoz egy láncízzel (Kettenglied) csatlakozó roppantót (Nuss) is.
      Az összeszerelést fordított sorrendben ugyanígy végezzük. Ellenőrizzük, hogy az elsütőszerkezet és a zár megfelelően működik-e.

A szurony felhelyezése

      A tokból előhúzott szablyaszurony markolatának vájatát a puskacsövön lévő sínre illesztjük, majd a szuronyt a csőre toljuk, úgy, hogy a csővég a szurony védvasának kör alakú áttöretébe illeszkedjen. A szurony akkor van rögzítve, ha tovább tolni már nem tudjuk, a rugós zár pedig a helyére kattant. Ha a laprugó kiáll a fészkéből, az azt jelenti, hogy a szurony nincs a helyén, vagy azért, mert nem toltuk rá teljesen a csőre, vagy mert a markolatvég bemarásába szennyeződés került. A szurony ekkor nincs rögzítve.
      A szurony levételéhez nyomjuk be a rugós zár gombját, és a szuronyt húzzuk le a puskacsőről.
      (A képeken egy 1870 M. szurony látható, a többi szablyaszurony felhelyezése ugyanígy történik.)
      A különcsapat puska döfőszuronyát úgy helyezzük fel, hogy az irányzék tömbjét bevezetjük a köpű kivágásába, a szuronyt feltoljuk a puskacsőre, majd a zárógyűrűt elfordítva rögzítjük azt. Amíg a szurony nincs teljesen a helyén, a gyűrűt nem tudjuk elfordítani.
      Levételkor elfordítjuk a zárógyűrűt, és lehúzzuk a szuronyt a csőről.

Fejlesztés, az 1873 M. gyalog- és vadászpuska, különcsapat puska és karabély

      A csapatpróbák tapasztalatai alapján az 1873-tól gyártott Werndl puskákon néhány változtatást vezettek be, amelyek főként a zárat és az elsütőszerkezetet érintették. Az 1867 M. és 1873 M. puskák legjellegzetesebb eltérése a kakas elhelyezése, amelyet az új fegyvereknél már a lakatlemez belső oldalára szereltek.
      (Az 1873 M. Werndl puskákkal külön cikk foglalkozik.)
      Az új fegyverekhez készült 1873 M. Werndl jatagánszuronyok az előző típusoknál rövidebb kivitelben lettek legyártva, ugyanekkor a régi puskák korábbi 1867 M. és 1870 M. jatagánszuronyait is az újaknak megfelelő méretűre rövidítették le.

Modernizálás, az 1867/77 és 1873/77 M. gyalog- és vadászpuska, különcsapat puska és karabély

1877-ben egy új, nagyobb lőportöltettel ellátott lőszert fejlesztettek ki a Werndl puskákhoz, amellyel nagyobb kezdősebességet és lőtávolságot lehetett elérni. Az 1877 M. puska- és karabélytöltények megváltozott alakja miatt a töltényűrt fel kellett fúrni, az eltérő ballisztika miatt pedig az irányzékot is módosítani kellett. Az új fegyverek 1867/77 M. és 1873/77 M. mintaszámon lettek rendszeresítve.

Infanterie- und Jägergewehr M 1867/77 - az 1867/77 M. gyalog- és vadászpuska

Lőszer: 11 mm 1877 M. puskatöltény
Irányzék típusa és beosztása: kettős keretirányzék, 200-2100 lépés
Szurony: rövidített 1867 M. Werndl, 1870 M. Werndl, 1873 M. Werndl vagy 1881 M. Werndl jatagánszurony

      Az új kettős keretirányzék szerkezete a régihez hasonló, de a külső keretben annak bemarása után egy második, belső keretet is elhelyeztek, amelyet felfelé ütközésig ki lehet húzni. A belső keret lapján van feltüntetve az 1600 és 2100 lépés közötti irányzékbeosztás, felső élén pedig egy harmadik nézőkét képeztek ki az ezen távolságokra való célzáshoz.
      A régi 1400 lépésig terjedő külső és az új 1600 lépésről induló belső irányzékbeosztások közötti hiányzó 1500 lépéses beállítást a korabeli szabályzat szerint úgy kell áthidalni, hogy az alsó rész csúszkáját az 1400 lépéses beosztáson túl annyira fel kell tolni, hogy a résen át a cél még látható legyen. A valóságban azonban még a koppanásig feltolt csúszka sem távolodik el az 1400 lépéses beosztástól annyira, hogy az megfelelne a megelőző osztásközök távolságának, ugyanakkor az apró résen át való célzás szinte lehetetlen. Más kérdés, hogy a korabeli sorkatonától komolyan el lehetett-e várni célzott lövés leadását egy több mint egy kilométerre levő célpontra…
      Hasonlóképpen feleslegesnek tűnik a 2100 lépésig kalibrált irányzék használata is. Az ezen távolságra beállított irányzékkal a puskát a gyenge töltény lövedékének magas röppályája miatt a lövésznek a hóna alá kell fognia, ami a pontos célzást gyakorlatilag lehetetlenné teszi.
      A hosszabb töltény miatt a hengerzár íves kimarását meg kellett hosszabbítani a lökőlemez végéig, mert a régi kimaráson át nem lehetett volna az új lőszert a töltényűrbe vezetni. Mivel a karabélytöltény mérete nem változott jelentősen, ezt az átalakítást a rövid csövű fegyvereknél nem kellett elvégezni.
      A fegyver többi része a felfúrt töltényűrtől eltekintve megegyezik az 1867 M. puskáéval.

Extra-Korps-Gewehr M 1867/77 - az 1867/77 M. különcsapat puska

Lőszer: 11 mm 1877 M. és 1882 M. karabélytöltény
Irányzék típusa és beosztása: keretirányzék, 200-1600 lépés
Szurony: 1867 M. különcsapat szurony

A modernizálás során a gyalogsági fegyverekhez hasonlóan a különcsapat puskák töltényűrét is fel kellett fúrni az új, enyhén palack formájú hüvellyel szerelt töltények befogadásához, a régi 600 lépésig kalibrált íves irányzékot pedig a gyalogsági puskáknál használt keretirányzékhoz hasonló, de rövidebb lőtávolságra kalibrálttal cserélték fel.

Karabiner M 1867/77 - az 1867/77 M. karabély

Lőszer: 11 mm 1877 M. és 1882 M. karabélytöltény
Irányzék típusa és beosztása: keretirányzék, 200-1600 lépés
Szurony: nincs

A karabélyok modernizálása a különcsapat puskához hasonlóan történt, a két fegyver közötti különbséget továbbra is csupán a hátsó szíjkengyel elhelyezése jelentette.

A szolgálat vége

Az egylövetű hátultöltő puskák megfeleltek a kiegyezés utáni évtized műszaki színvonalának, a 80-as években azonban új szelek kezdtek fújni a fegyvertervezés berkeiben. A fejlesztő munkák előrehaladtával megjelentek a többlövetű ismétlőfegyverek. Az előágytáras Frühwirth és Kropatschek-féle puskák bonyolult szerkezetük és körülményes kezelhetőségük miatt nem lettek sikeresek, 1885-ben azonban megjelent az első Mannlicher-féle ismétlőpuska, amely a maga módján ugyanolyan forradalmi újdonságot jelentett a monarchia hadseregében, mint annak idején a Werndl fegyverek.



Az egylövetű puskák kikerültek az első vonalbéli csapatok arzenáljából, de az 1890-es évek elején még mindig szolgálatban álltak a tüzérségnél, a vártüzérségnél és az élelmező csapatoknál, a különcsapat puskák pedig továbbra is a hadmérnöki és utász csapatok fegyverzetét képezték. A karabélyokat azonban már ekkoriban is csak a népfelkelés használta. Az elkövetkező években azután a régi egylövetű puskák lassan a szertárak mélyére kerültek, a világháború kitörésekor azonban a hirtelen fellépő szükségletek ismét előhívták őket. A monarchia fegyvergyárai nem győzték az iramot, ezért a hátországban őrszolgálatot teljesítők, valamint a népfelkelők egy részét kényszerűségből ezekkel az immár ódivatú fegyverekkel szerelték fel, a Werndl puskák ott voltak az első sorokban Przemysl ostrománál is. Josef Werndl találmánya messze túlélte saját korát.

Forrás

Gabriel, E.: Die Hand- und Faustfeuerwaffen der habsburgischen Heere. ÖBV, 1990.
Lugs, J.: Handfeuerwaffen. Militärverlag der DDR

Képek

Regia Militia Hungarorum

Feltöltve: 2007.01.22.
Frissítve: 2007.09.14.