|
Der Leichte Kampfwagen
az LK-I és LK-II könnyű harckocsik, a svéd
Stridsvagn m/21 és a magyar V harckocsi
Előzmények
A német hadsereg első harckocsija a teljesen önállóan fejlesztett A7V Sturmpanzerwagen volt, a kevés
A7V mellett kényszerűségből bevetett zsákmányolt Mark IV-esek (a
Beutepanzerek) azonban hamarosan bebizonyították, hogy a német mérnökök tévúton járnak. A lánctalpas
páncélvonat szinte mindenben elmaradt angol ellenfele mögött, így az új, javított típusok esetében kézenfekvőnek tűnt, hogy azokat
az angol tankok mintájára tervezzék meg. A következő hónapok során testet öltött
K-Wagen és A7V-U
a Mark I és utódai, az LK sorozat pedig az angol
Whippet könnyű harckocsi (lásd fenn a rajzon)
vonalvezetését követték, néhány német jellegzetességgel. A következőkben ez utóbbit mutatjuk be.
Az LK-I könnyű harckocsi
A harckocsi tömege: 7 t
A harckocsi hossza: 5,5 m
A harckocsi szélessége: 2 m
A harckocsi magassága: 2,5 m
Páncélzat: 8 mm
Fegyverzet: 1 db 7,92 mm-es MG 08 géppuska
Hajtómű: 1 db négyhengeres, 60 LE-s Daimler-Benz benzinmotor
Sebessége: úton 13 km/h
Hatótávolsága: 65 km
Személyzet: 3 fő
Elkészült harckocsik száma: 1 db (kísérleti példány)
Az 1917 szeptemberében kezdődő tervezőmunka végeredménye egy rögtönzött jármű lett, amelynek megépítéséhez kész alkatrészeket
használtak fel; maga a komplett alváz a motorral és a sebességváltóval egy személyautóból származott, a hátsó tengely rugója és
az alváz vége túl is nyúlt a nem hozzá méretezett páncéltesten. Részben ennek, részben a konzervatív vonalvezetésnek köszönhetően
az LK-I inkább emlékeztetett egy lánctalpakkal felszerelt páncélautóra, mint igazi harckocsira, különösen szemből. Vékonyka, csupán
a kézifegyverek tüzétől védő páncélzata és egyetlen géppuskája (amit az eredeti fotók tanúsága szerint ráadásul a próbák idejére be
sem szereltek) alapján sem nevezhető igazán tanknak, jelentőségét mindössze az adja, hogy tervezőjének, a többi német típus
fejlesztőmunkájában is résztvevő Josef Vollmernek értékes tapasztalatokat nyújtott az LK-II
kifejlesztéséhez.
Az egyetlen prototípus sorsa ismeretlen, vagy maguk a németek, vagy a háború után a szövetségesek semmisítették meg.
Az LK-II könnyű harckocsi
A prototípus tömege: 8,9 t
A prototípus hossza: 5,080 m
A prototípus szélessége: 1,950 m
A prototípus magassága: 2,675 m
Páncélzat: 14 mm
Fegyverzet (ágyús típus): 1 db 37 mm-es ágyú (a prototípusban zsákmányolt 57 mm-es orosz Sokol)
Fegyverzet (ágyús típus): 1 db 7,92 mm-es MG 08 géppuska
Fegyverzet (géppuskás típus): 2 db 7,92 mm-es MG 08 géppuska
Hajtómű: 1 db négyhengeres, 60 LE-s Daimler-Benz benzinmotor
Sebessége: úton 12 km/h
Hatótávolsága: 65 km
Személyzet: 3 fő
Megrendelt mennyiség: 580 db
Elkészült harckocsik száma: ismeretlen
Az LK-I értékes tapasztalatokat nyújtott a már sokkal inkább harckocsinak tűnő LK-II tervezéséhez. Finomítottak az erősebb
páncélzattal ellátott felépítmény formáján és a futóművön egyaránt, és lehetővé tették az alapfegyveren kívül (ami az ágyús
változatnál egy 37 mm-es ágyú, a géppuskásnál pedig egy toronygéppuska lett volna) egy további géppuska beépítését is, amit
szükség szerint lehetett elhelyezni a jármű bármelyik oldalán az erre a célra kialakított lőrésekben. A prototípus hűtőjének
légbeömlő nyílását ugyanakkor továbbra is konzervatív módon a harckocsi elején alakították ki, ami pedig a páncélozott zsalu
alkalmazása mellett sem volt szerencsés megoldás.
Az LK-II végleges formája az ágyús prototípus próbáit követően alakult ki. Kiszélesítették a vezető előtti páncéllemezt, így a
hagyományos kémlelőnyílás mellett egy előre tüzelő géppuska lőrését is el lehetett helyezni. A legszembetűnőbb változtatást azonban
a jármű orrán végezték: a hűtőt egy igen jó védelmet biztosító erősen megdöntött páncéllemez mögé rejtették, a hűtőnyílásokat
pedig a motorháztetőn helyezték el. Ezek a módosítások a háború után idegen kézbe jutó géppuskás harckocsikról
ismertek; hogy a sorozatban gyártott ágyús LK-II-eseken is elvégezték volna őket, azt csak gyaníthatjuk.
Az egyetlen ágyús prototípus sorsa ismeretlen. Bár a róla készült utolsó fotókon már terepszínűre van festve, valószínűtlen,
hogy valaha is harcba vetették volna. A háború után az LK-I-hez hasonlóan minden bizonnyal a német haditechnika nyom nélküli
megsemmisítésére irányuló törekvések áldozata lett.
További fejlesztések
Noha a háború végéig az LK-II sem került bevetésre, a tervezők már az LK-III munkálataiba is belekezdtek: ennél a típusnál a
motor hátra, a torony pedig középre került volna, hasonlóan a francia Renault FT 17-hez. A farmotoros
prototípus azonban soha nem készült el.
Vég és kezdet
Az elkésett és a tengeralattjáró-építés elsőbbsége miatt amúgy sem túl nagy elánnal végzett fejlesztőmunka végül azt a furcsa
helyzetet eredményezte, hogy az első világháborús német harckocsicsapatok gerincét nem a hazai típusok, hanem a nagy számban
zsákmányolt ellenséges tankok: a Mark sorozatú nehéz harckocsik, a könnyű
Whippet-ek és a francia Renault FT-17-es könnyű harckocsik alkották. Az
egyetlen ténylegesen bevetésre kerülő német típusból, az A7V-ből is csak 20 darab készült el.
Az LK sorozatnak fényképekkel bizonyíthatóan csak két mintadarabja épült meg, egy géppuskás LK-I és egy ágyús LK-II. A sorozatban
készülő LK-II-eseknek mind a pontos felépítését, mind a darabszámát illetően sok a találgatás a forrásokban: egyesek csupán néhány
félkész járműről tudnak, míg mások szerint több tucatnyi befejezett harckocsi várta a harcba vetését, amelyek a háború után végül
idegen államokhoz kerültek. Az utóbbi állítást azonban nehéz alátámasztani, mivel egyetlen bizonyíthatóan eredeti, német gyártású
és a háború alatt összeszerelt LK sem maradt fenn.
Az LK-k titokzatos története azonban nem ér itt véget, sőt, tulajdonképpen csak most kezdődik.
Idegen mundérban - a svéd Stridsvagn m/21
|
|
|
|
|
|
A harckocsi tömege: 9,7 t
A harckocsi hossza: 5,7 m
A harckocsi szélessége: 2,05 m
A harckocsi magassága: 2,52 m
Páncélzat: 4-14 mm
Fegyverzet: 2 db 6,5 mm-es m/14 (Schwarzlose) géppuska
Hajtómű: 1 db négyhengeres, 55 LE-s Daimler Benz 1910 benzinmotor
Sebessége: úton 16 km/h, terepen 8 km/h
Hatótávolsága: 50 km
Árokáthidaló képesség: 1,8 m
Lépcsőmászó képesség: 0,4 m
Lejtőmászó képesség: 45 fok
Személyzet: 3 fő
A 20-as években megszülető svéd páncélos erők első harckocsitípusa a Stridsvagn m/21 típus volt, egy furcsán ismerős jármű.
Eredetét tekintve a szakirodalomban egymásnak ellentmondó információkat találunk: egyesek szerint tulajdonképpen a háború végére
elkészült géppuskás LK-II-eseket tisztelhetjük benne, melyek néhány példányát (ez forrásonként 6 és 10 között változik) a
tervekkel együtt Svédország vásárolta meg, míg mások szerint csupán a tervdokumentációk és esetleg a legyártott alkatrészek
egy része került a svédekhez, akik azok alapján, de számos módosítással készítették volna el a saját harckocsitípusukat. A
legvalószínűbb változat szerint 10 db félkész jármű alvázát és összeszereletlen páncélzatát sikerült a Szövetséges Ellenőrző
Bizottság orra előtt eladni, amiért a derék svédek 100 000 koronát fizettek; a harckocsikat azután már ők maguk szerelték össze.
A német LK-prototípusokkal összehasonlítva a legszembetűnőbb eltérést a jármű orrán láthatjuk, ahol a lejtősen elhelyezett
hűtőzsalukat egy negatív dőlésű tömör páncéllemez váltotta fel, a hűtőnyílások pedig a motorháztetőre kerültek. Ugyancsak
újdonság a hátulra szerelt jellegzetes vontatókengyel.
A harckocsi eredeti fegyverzete a rendszeresített svéd géppuska, a 6,5 mm-es m/14 volt, amely nem más, mint az osztrák-magyar
7/12 M. Schwarzlose módosított űrméretű licenszváltozata. A két géppuska közül az egyik a toronyban
van, a másikat szabadon el lehet helyezni a küzdőtér négy oldalának bármely géppuska-lőrésében. A 30-as években a fegyverzetet
m/14-29 típusú géppuskákra (amerikai Browning M1917) cserélték, amelyeket azonban a perforált hűtőköpeny helyett a régi
Schwarzlose-rendszerű fegyverekhez gyártott hűtőburkolattal láttak el, vízhűtésesként használva az eredetileg léghűtéses
Browning-okat.
A svédek az évek során számos változtatást eszközöltek az eredeti terveken. A toronygéppuskát egy gömbcsuklós páncélozott
burkolatba rejtették, a torony hátuljára tűzoltókészüléket, a páncéltest jobb oldalára tárolórekeszt erősítettek, az orrpáncélba
két, használaton kívül kerek lemezekkel elfedhető fényszórót szereltek,a 30-as években pedig a járműtest bal oldalán hátul a
kipufogócsövet is felvezették. A fegyverzet mellett lecserélésre került az eredeti Benz motor is.
A harckocsi továbbfejlesztett, Stridsvagn m/21-29 jelzésű változata egészen a 30-as évek végéig szolgálatban maradt Svédországban,
végül azonban menthetetlenül alulmaradt a korszerű új típusokkal, a csehszlovák eredetű Stridsvagn m/37-essel és a magyar
Toldi harckocsi elődjével, a hazai tervezésű Landsverk L-60-assal (a későbbi Stridsvagn m/39) szemben.
A kiszolgált m/21-esek egy része múzeumokba került, manapság a svédországi Axvall Páncélos Múzeumban (m/21 és m/21-29) és a
németországi Münsterben (m/21-29) is láthatunk néhány szépen restaurált példányt.
Az LK könnyű harckocsi története azonban még mindig tartogat egy fordulatot.
A magyar "vontatók"
Fegyverzet: 1 db 8 mm-es 7/12 M. (Schwarzlose) géppuska
Hajtómű: 1 db négyhengeres, 55 LE-s Daimler Benz 1910 vagy NAG benzinmotor
A beszerzés ideje: 1920
Beszerzett harckocsik száma: 14 db (V-1 - V-14)
A szolgálat ideje: 1930-32
Szolgálatba állított harckocsik száma: 6 db (I. - VI.)
Valamikor a 20-as évek elején titokzatos szállítmány érkezett Magyarországra. A 14 jármű, amely (az antant figyelmét kijátszandó)
papíron mezőgazdasági vontatóként szerepelt, szinte azon nyomban eltűnt az éber tekintetek elől. Hogy mik is voltak valójában,
arról sokan csak akkor szerezhettek tudomást, amikor a Szövetséges Ellenőrző Bizottság 1927-es távozását követően végül előkerültek
a gondosan elrejtett alkatrészek. Legalábbis a többségük...
Az 1928-ban megalakult 1. harckocsiszázadot a következő években azokkal a járművekkel látták el, amelyeket a titokzatos szállítmány
tartalmából szereltek össze, ezekből azonban végül csak 6 db lett üzemképes; a többi nyolc talán a rejtés alatt ment tönkre, de
az is lehet, hogy a nagy titkolózás következtében egyes alkatrészek vagy részegységek egyszerűen elvesztek (ezzel kapcsolatban
lásd az utolsó előtti bekezdést). Mivel a trianoni békediktátum rendelkezései szerint Magyarország továbbra
sem rendelkezhetett harckocsikkal, a járművek az eredeti "V" (vontató) elnevezést viselték, emellett pedig római számokkal látták el
őket. Ugyancsak a tiltás miatt a század a Rendőrújonc Iskola (RUISK) keretein belül működött, karhatalmi célokra ugyanis engedélyezve
volt néhány páncélgépjármű üzemben tartása. Az amúgy fegyvertelenül érkezett harckocsikat a rendszeresített 8 mm-es
7/12 M. Schwarzlose géppuskával szerelték fel; az alakuló magyar páncélos fegyvernem tisztjei ezeken
szerezték meg első tapasztalataikat.
A szolgálatba állítás nehézségeit jelzi az is, hogy az új számozás nem az eredeti sorrendet követi (a nyilvántartás szerinti
V-12 lett az I. számú harckocsi, a többi számot sorban a korábbi V-14, V-11, V-7, V-6 és V-3 kapta), valamint az a tény,
hogy a hat összeszerelt jármű közül csak az I. és a III. volt Benz motoros, ami a szakirodalom szerint az LK-k eredeti hajtóműve;
a többit NAG gyártmányú motorokkal szerelték, talán a rejtés során tönkrement Benz motorok pótlására. Minden arra mutat, hogy az
eredetileg 14 jármű a mostoha tárolás és a vasúti kocsikban való ide-oda utaztatás (amin az antant nyomozása miatt a páncéltestek
keresztülmentek) miatt komoly károkat, sőt esetleg hiányokat is szenvedett.
Hogy pontosan mi is volt a titokzatos harckocsi, az meglepő módon mind a mai napig talány. Egyes vélemények szerint a szállítmány
már svéd gyártmányú m/21-esekből állt volna, valószínűbb azonban, hogy ugyanazok a háború végét túlélt német LK-II-esek alkották,
amelyekből Svédországba is jutott néhány. A legvalószínűbb forgatókönyv Éder Miklós ny. páncélos főhadnagy levéltári kutatásaiból
áll össze: eszerint az első két LK-II-es 1920 tavaszán, a többi 12 db pedig a mintapéldányok kipróbálását követően került az
országba a német hadsereg leszerelési anyagából, valószínűleg darabokban. A beszerzés és a szállítás lebonyolításáról további
információkkal nem rendelkezünk, de felmerülhet a svédek, mint közvetítők szerepe is az ügyben. A történet legérdekesebb eleme a két,
kipróbálásra beszerzett jármű; ez arra utal, hogy legalább két LK a 20-as évek elején működőképes, összeszerelt állapotban lehetett az
országban.
A békediktátum aláírását követően a harckocsik birtoklása illegálissá vált, a honvédség azonban nem volt hajlandó lemondani róluk,
ehelyett benevezte őket a 20-as évek népszerű katonai sportjába, az ún. "rejtésbe". Az elkövetkező években a szétszerelt járművek
alkatrészei a legnagyobb titokban vidéki tanyákon lettek elrejtve, míg a páncélzatok pl. egy időben vasúti tehervagonokban utaztak
ide-oda az országban, néha állítólag éppen az utánuk kutató antant megbízottak személykocsija mögé kapcsolva...
1928 után végre megérett a helyzet a harckocsik még mindig titokban történő összeszerelésére, ám a problémák csak sokasodtak: a
jelek szerint ez idő alatt valamilyen okból a páncélzatok is hiányt szenvedtek. Hogy ennek a mostoha viszonyok között kialakult
korrózió volt az oka, avagy egyes alkatrészek még az őket rejtegetők elől is végleg eltűntek a poros alföldi földutak és a vasúti
mellékvágányok útvesztőjében, nem tudni, mindenesetre a Technikai Kísérleti Osztály elkészítette a hiányzó elemek műszaki rajzait.
Hogy ezek legyártására sor került-e valaha is, szintén rejtély: ha nem, alkalmasint ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a
harckocsiknak kevesebb mint a felét sikerült üzembe helyezni.
Végül 1930-ban vehette át a harckocsialosztály az öt gyakorló és egy oktató feladatkörű harckocsit, de azok ekkorra már olyan
reménytelenül elavultak, műszakilag pedig megbízhatatlanok lettek, hogy elodázhatatlanná vált egy új típus beszerzése; az LK-kat
most már csak ezek megérkeztéig kívánták szolgálatban tartani.
Még ebben az évben Magyarország (továbbra is titokban) harckocsikat rendelt, ezúttal azonban már az új szövetségestől, Olaszországtól.
Az ugyancsak első világháborús tervek alapján készült FIAT 3000 B típusú tankok ugyan semmivel sem
voltak korszerűbbek vagy jobbak a "vontatóknál", de legalább vadonatújak voltak, a két ország közötti egyre szorosabb kapcsolat
pedig kedvező előjelnek tűnt az esetleges utánpótlás tekintetében. A FIAT tehát jött, az elődnek pedig mennie kellett: az új típus
beérkeztével 1931-től fokozatosan kivonták őket a szolgálatból és 1933-ra mind az ócskavastelepekre kerültek. Tornyaik közül néhány
páncélvonatokra került, páncéllemezeik pedig még pár évig lőkísérletek céltárgyaiként szerepeltek, majd lassan azok is eltűntek.
A titokzatos eredetű járművek tehát ugyanúgy nyom nélkül távoztak, ahogyan érkeztek: mára egyetlen darab sem maradt belőlük. A
típus fordulatokban bővelkedő története azonban még mindig tartogatott egy utolsó, regénybe vagy inkább filmbe illő fejezetet.
1939-ben a frissen Örkénytáborba helyezett 2. lovasdandár könnyűharckocsi századának néhány unatkozó katonája felfedező útra indult
új otthonában, ahol csakhamar egy elhagyatott, bedeszkázott fészerre bukkantak, abban pedig egy titokzatos, ismeretlen harckocsira.
Sem ők, sem a kiérkező közvetlen felettesük nem ismerte fel a jármű típusát, nem úgy az élelmes Mészöly százados, aki ezen a ponton
(amolyan magyar Bilko főtörzsként) "szolgálati úton kívülre" terelte az események további menetét. A felfedezést elhallgatva csendben
utánajárt a hadbiztosságon az LK-k sorsának, ahol azt a tájékoztatást kapta, hogy ezt a típust évekkel ezelőtt kiselejtezte a
honvédség, így már nem létezik belőlük egy darab sem. Ezen információ birtokában azután Mészöly százados és emberei nyugodt
lelkiismerettel szétbontották és ócskavasként eladták az egyetlen megmaradt magyar LK-t, a befolyt összeggel pedig a könnyűharckocsi
század kasszáját gyarapították. Így tett az utolsó magyar LK-II még egy végső, bár némileg rendhagyó szolgálatot a páncélos
fegyvernemnek.
Vajon hogyan maradhatott fenn egészen 1939-ig ez az utolsó példány, és miért állt összeszerelve a fészerben? Erre a kérdésre
valószínűleg már sosem kapunk választ; talán egyike volt az 1920-ban kipróbálásra érkezett két járműnek, amit azután egy darabban
rejtettek el és (az egykori szemtanúk halálát vagy nyugdíjazását követően) egyszerűen elfelejtettek.
Forrás
Bíró Á.: A páncélos fegyvernem megteremtésének kezdetei a Magyar Királyi Honvédségben -
az LK-II és a FIAT 3000 B. Haditechnika, 1993/3.
Bombay L. - Gyarmati J. - Turcsányi K.: Harckocsik 1916-tól napjainkig. Zrínyi kiadó
Bonhardt A. - Sárhidai Gy. - Winkler L.: A magyar királyi honvédség fegyverzete. Zrínyi kiadó
Éder M.: Az LK-II. német könnyű harckocsi magyar szolgálatban. Militaria Modell magazin, 1992/2.
Linkek
www.pansarmuseet.se
www.panzermuseum.com
Feltöltve: 2009.03.05.
|
|
|
