A szuronyok története

1. rész
A kezdetektől 1918-ig

Előzmények

         A szuronyok történetének megértéséhez egy másik, jóval ősibb fegyverig kell visszatekintenünk az időben, túl az írott történelem határain, egészen az ősvilágig.

         Az emberi történelem első, szúrásra szolgáló szálfegyverét minden valószínűség szerint Homo erectus néven ismert korai ősünk fejlesztette ki, így ez a fegyver évmilliós múlttal büszkélkedhet. Arra nincsenek bizonyítékaink, hogy ezek a kezdetleges, tűzben edzett fahegyű dárdák szerepet kaptak-e az emberek közötti küzdelmekben, de ezek voltak az ősei azoknak a bronzhegyű fegyvereknek, amelyekkel már bizonyosan harcoltak, és amelyek az időszámítás előtti harmadik évezredtől különös jelentőségre tettek szert az ókori világ csataterein.

         Valószínűleg a sumérok voltak az elsők, akik állati erővel vontatott járműveket vetettek be a háborúikban, bár Krisztus előtt 2800 körül megjelenő korai harci kocsijaikat még háziasított szamarak húzták. A ló első (ugyancsak sumér) említése néhány száz évvel későbbről származik, de ezt az egzotikus állatot ekkoriban még csak mint "külhoni szamarat" emlegetik. Lovak vontatta harci szekerekről szóló beszámolókat azonban csak a későbbi századokból ismerünk.

         A közel-keleten már régóta ismert szamárral ellentétben a lovat messze északon, valószínűleg a Fekete- és a Kaszpi-tengertől délre élő hurriták háziasították, de a lóvontatású harci kocsit a történelemkönyvekbe az Egyiptomra támadó hikszoszok írták be az 1600-as években. A következő évszázadokban a harci kocsi Egyiptomban is elterjedt, és a mediterrán térség háborúiban is egyre nagyobb szerepet játszott. Az i. e. 1286-ban a szíriai Kadesnél vívott csatában a feljegyzések szerint már 3500 hettita és szövetséges harci kocsi vonult fel II. Ramszesz egyiptomi csapatai ellen.

         Az első évezred elejére az egyre nagyobb és nehézkesebb harci kocsikat lassan egy újabb fegyvernem, a gyorsabb és fordulékonyabb lovasság kezdi felváltani. A lovasságot mint haderőt Asszíria ismertette meg az akkori világgal, bár maga a lovaglás, a lónak igavonó helyett hátasállatként való alkalmazása valószínűleg északabbra, a szkíta pusztákon alakult ki.



         A gyalogságot a tradicionális harci szekerek és az újfajta lovasság egyaránt nehéz helyzetbe hozta a csatatéren, hatalmas lendületű rohamaikat nehezen állták. A távolra ható fegyvereken, az íjon és a parittyán kívül egyetlen eszközzel rendelkeztek, amellyel meg lehetett állítani a lovasokat, ez pedig a lándzsa volt. A fegyelmezett, zárt rendben álló gyalogosok hosszú lándzsáikkal felnyársalhatták a lovakat, ezzel pedig megtörhették a lovasság lendületét.
         Ez a helyzet nem is változott az elkövetkező két és fél évezreden keresztül.

Új fegyver születik

         A XVII. századi Európában a gyalogság még mindig nem tudott mást felvonultatni a soraikra támadó lovassággal szemben, mint a régi jól bevált lándzsa modern megfelelőjét, a hosszú és könnyű pikát. Ez azonban már a tűzfegyverek kora volt, és ez az ellentmondás kényszermegoldásra késztette a hadseregeket: az ellenséges gyalogság ellen is hatékony, muskétával felszerelt katonákat pikával ellátott társaiknak kellett fedezniük a lovassággal szemben. Ez persze azzal járt, hogy a pikások a gyalogos csapatok összecsapásakor tétlenül vesztegeltek, a lovassági rohamok alatt viszont a kilőtt vagy éppen működésképtelenné vált fegyverükkel bajlódó muskétások váltak az események tétlen és meglehetősen kiszolgáltatott szemlélőivé. A spanyollovasnak nevezett, nyársakkal ellátott bakok sem javítottak igazán a helyzeten, mert mozgatásuk nehézkes volt, és hacsak nem vette magát körül velük a gyalogság teljesen, a lovasság könnyedén megkerülhette azokat. Egy olyan megoldásra volt szükség, amely egyetlen katonában egyesíti a muskétást és a pikást, illetve egyetlen fegyverben a puskát és a lándzsát. És pontosan ez is történt.



         Ez az újítás nem volt teljesen előzmény nélküli. Önvédelmi célra már régóta gyártottak olyan lőfegyvereket (főleg pisztolyokat), amelyek csőtorkolatára kihajtható, sokszor rugóval működő pengéket erősítettek, és a vadászok is alkalmazták már a puskákra szerelhető késeket a nehéz vadkanölő lándzsák helyett. A hadi használatban azonban ezek mindez ideig nem terjedtek el.

         A katonai szuronyok pontos eredetét homály fedi, de valószínűleg az 1600-as évek közepén Franciaországban, esetleg Spanyolországban születtek meg. Ezek a korai típusok esztergált kúpos fanyéllel voltak felszerelve, amelynél fogva egyszerűen a muskéták csőtorkolatába kellett dugni őket.



         Voltak persze más próbálkozások is, pl. a muskétára szerelhető előre kihajtható vagy kihúzható nyársak, vagy a muskéták villaállványának nyársként való használata, de ezek végül nem terjedtek el. A csőbe dugható szurony ellenben az évszázad második felében az európai hadseregek arzenáljának megszokott elemévé vált, az 1686-ban Buda visszafoglalására induló császári csapatok is ilyennel voltak felszerelve.

         Használatukkal a puska eredeti funkciója természetesen megszűnt, lőni vagy a fegyvert újratölteni csak a szurony eltávolítása után lehetett. Ugyanakkor, mivel a szuronynak a puskához való rögzítésére csak a markolat keskenyedő vége szolgált amely megszorult a csőtorkolatban, döféskor előfordulhatott, hogy a testben megszorult penge kirántotta a szuronyt a puskacsőből. Ezek a hátrányok az évszázad utolsó évtizedeire egyre nyilvánvalóbbak lettek, és további útkeresésre sarkallták a fegyvergyártókat. Az 1680-as években megjelentek a dugós szuronyokkal azonos kivitelű, de nyelükön két gyűrűvel felszerelt típusok, amelyeket a gyűrűknél fogva a puskacsőre lehetett húzni, így már feltűzött szuronnyal is lehetett lőni. Egy másik típus keresztvasára hosszában felhasított csövet erősítettek, és ennél fogva húzták azt a muskéta csőtorkolatára, miáltal a penge olyan távolra került a cső hossztengelyétől, hogy az már az újratöltést sem zavarta. A következő lépésben azután egyszerűen elhagyták az immár céltalanná váló markolatot, később pedig a felhasított csődarab helyett bajonettzárral ellátott köpűt kezdtek használni. Ezzel azután megszületett a modern vágószurony, amit szinte változatlan formában alkalmaznak majd másfél évszázadon keresztül.

         A pikát végül a XVII. és XVIII. század fordulóján vonták ki az európai hadseregek arzenáljából, elsőként az osztrákból 1689-ben. A szurony, leküzdve gyermekbetegségeit, a gyalogos katona legfontosabb szálfegyverévé vált.

Döfő- és vágószuronyok

         A köpűs rögzítés megoldotta a fegyverek feltűzött szuronnyal való használatának kérdését, a csőtől oldalirányban eltolt penge pedig az újratöltést sem akadályozta immár. És bár az első ilyen szuronyok, pl. az osztrák hadseregben 1705-ben bevezetett típus még mindig egyszerűen felhasított, zár nélküli köpűvel készült, az 1722-es modell kétszeresen megtört vonalú kivágása már a puskacsőhöz való biztonságos rögzítést is megoldotta.



         A század közepéig a szuronyok pengéje még a régi divatot követi, ettől kezdve azonban lassanként négyélű nyárssá alakul, és az 1700-as évek végére kialakul a döfőszurony. Ugyanekkor a vadászcsapatok felszerelésében megjelenik az egyenes kardszerű pengével ellátott vágószurony is, amellyel ezeknél az alakulatoknál egy fegyverben igyekeztek egyesíteni a gyalogsági kardot és a szuronyt. Fejlődött a feltűzött szuronyok rögzítésének módja is: először egy, a puska ágyazatára szerelt rugós kampóval kísérleteztek, amely beleakadt a köpű kivágásába (ilyenek voltak az Augustin puskák szuronyai is), az utolsó döfő- és vágószuronyok köpűje azonban már egységesen egy elfordítható gyűrűvel volt ellátva, amelynek kivágásán a célgömb tömbje feltűzéskor áthaladt, a mögött elfordítva azonban biztosan rögzítette a szuronyt a fegyveren. Ez a megoldás a vadászok vágószuronyain már a XVIII. század végén megjelenik, egyeduralkodóvá azonban csak 1854-től, a Lorenz puskák bevezetésétől vált.



         Ez volt a szuronyok aranykora, amely jelentősen megváltoztatta a hadviselés addigi képét, a feltűzött szuronnyal egymás felé menetelő gyalogos ezredek képe (hiszen a szuronyos puska, akárcsak elődje, a lándzsa, a gyalogosok egymás elleni harcában is fontos szerepet kapott) a háború valóságos jelképévé vált. A XIX. század közepére úgy tűnt, az elöltöltő fegyverek és szuronyaik fejlődésük csúcsára értek. Egyszersmint azonban a végéhez is közeledtek.

A kardszuronyok

         Az 1866-os esztendő mérföldkő az osztrák gyalogsági fegyverek történetében, ahogyan mérföldkő a birodalom történelmében is. Ebben az évben az osztrák és porosz uralkodók végre kenyértörésre vitték azt az évek óta húzódó vetélkedést, amely az egyesülő német államok uralmáért folyt közöttük. A hosszú politikai és katonai sakkjátszma végül a königrätzi csatatéren dőlt el, ahol Ausztria megalázó vereséget szenvedett Poroszországtól.

         A vereségnek számos oka volt, az osztrák hadvezetőség azonban vonakodott leszűrni a számára kellemetlen tanulságokat. Az azonban tagadhatatlan tény volt, hogy az elöltöltő fegyverekkel felszerelt osztrák katona hátrányban volt Dreyse-féle hátultöltő puskával ellátott ellenfelével szemben.

         Addig is, amíg a régi fegyverek lecserélésre kerülhettek, egy ötletes újítással, a Wänzel-féle csapózárral hátultöltővé alakították a meglévő Lorenz puskákat, közben pedig lázas kutatás kezdődött a felváltó típus után. Felmerült a Remington-féle hengerzáras puskák beszerzésének gondolata is, a megoldás azonban végül hazai földön született meg. 1867-ben rendszeresítésre került a Josef Werndl által tervezett hosszanti henger- vagy gerendelyzárral működő hátultöltő.

         Az új fegyverek gyártása a következő években futott fel, és az első alakulatok, amelyeket végül ezekkel szereltek fel, az újonnan megszülető Magyar Királyi Honvédség csapatai lettek.

         Nem csak a puska számított azonban újdonságnak a monarchia haderejében, hanem a hozzá rendszeresített szurony is.

         Már egészen korán történtek próbálkozások arra nézve, hogy a gyalogsági kardot és a szuronyt egyetlen fegyverrel helyettesítsék, erre azonban többnyire csak a különleges alakulatok, pl. a vadászcsapatok esetében került sor. Az egyszerű gyalogos szuronnyal és gyalogsági karddal egyaránt fel volt szerelve. De az osztrák vadászok vágószuronya sem volt igazán alkalmas kardnak, a markolatként szolgáló csővel és a kétszeresen megtört vonalú pengenyakkal ugyanis az mindennek volt mondható, csak kézies fegyvernek nem. A puskacső tengelyétől távolra tolt szuronypenge azonban szükséges rossz volt az elöltöltő fegyverek esetében, hiszen a feltűzött szuronyú puskát másképpen nem lehetett volna újratölteni: a közvetlenül a cső mellett elhelyezett szuronypenge mellett nem fért volna el a töltővesszőt markoló kéz. A hátultöltő puskák megjelenésével ez az akadály eltűnt, és lehetővé vált a kényelmes fogást biztosító markolattal ellátott kardszuronyok használata.

         Franciaország már 1840-ben rendszeresített egy akkor szokatlannak számító, szablyaszerű markolattal és a keleti jatagánokéhoz hasonló kettősen ívelt pengével ellátott szablya- vagy jatagánszuronyt, ez akkor azonban nem keltett különösebb visszhangot, pedig ez a pengetípus (az egyenessel ellentétben) az elöltöltő fegyverek töltését sem akadályozta. Az 1850-es és 60-as években azután, részben az elöltöltő puskák elterjedésével párhuzamosan egyre-másra jelentek meg a világ hadseregeiben is ezek a fegyverek. Az angol 1856 mintájú, az amerikai 1862 mintájú zuáv, a dán 1867 mintájú, vagy a bajor 1869 mintájú Werder szurony mind-mind a francia előd vonalvezetését követték.

         Nem csak a markolat és a penge kialakítása, hanem a szuronynak a puskacsőre való rögzítése is újszerű volt. A gyűrűvel felszerelt védővas és a rugós rögzítés a feltűzés folyamatát egyetlen mozdulattá egyszerűsítette, a szuronyt egyszerűen fel kellett tolni a puskacsőre, a rögzítőelem pedig automatikusan kattant a helyére.



         Ausztria hadserege azonban ahogyan a hátultöltő fegyverekben, úgy ezekben a szuronyokban sem látott fantáziát, és makacsul ragaszkodott a hagyományokhoz egészen Königrätzig. A hátultöltő puskák kényszerű bevezetésével azután végre megnyílt az út a modern szuronyok előtt is. Az 1867 M. kardszurony rendszeresítésével egy korszak zárult le, noha a régi döfőszuronyok egy darabig még megmaradtak a különcsapat-puskával felszerelt alakulatok, valamint a csendőrség és a testőrség arzenáljában.

         Ahogyan maguk a puskák, úgy a szuronyok fejlődése is felgyorsult az 1800-as évek utolsó harmadában. Még 1870-ben módosították az 1867.M szuronyt, és a védvas karikáját húzócsavarral látták el, amellyel a karika furatának belső átmérőjét pontosan a puskacsőhöz lehetett állítani. Az új szurony az 1870 M. jelzést kapta.

         1873-ban korszerűsítették az 1867 M. puskát, és 1873 M. jelzéssel rendszerbe állították a Werndl fegyverek új nemzedékét. Ezzel egy időben újabb változtatásokat eszközöltek a szuronyon is. Az 1873 M. szuronyt már eleve rövidebb kivitelben gyártották, és a rögzítés módját is megváltoztatták, a régi szuronyokat pedig a 70-es években ugyanerre a méretre kurtították.

         1881-ben egyszerűsítették az 1873 M. kardszuronyt, és kaucsuk helyett diófa markolathéjakkal gyártották tovább. Az új szuronyt 1881 M. jelzéssel rendszeresítették.

         1885-ben Ferdinand Mannlicher egy új típusú ismétlőpuskát mutatott be, amely az egylövetű Werndl puskákkal ellentétben már öt töltényt befogadó tárkerettel működött. Az 1885 M. Mannlicher forradalmi újításnak számított, szuronya azonban a régi kardszurony maradt. 1886-ban azonban, amikor rendszeresítésre került a módosított 1886 M. Mannlicher ismétlőpuska, azt már modern késszuronnyal látták el, így a döfő- és vágószuronyok után a kardszuronyok korszaka is leáldozott. A Werndl szuronyok azonban, a fegyverhez hasonlóan, nem tűntek el végleg, korlátozottan még a világháborúban is szolgáltak.

         A Werndl szuronyokhoz hasonló kardszuronnyal látták el a Steyr-nél Portugália számára gyártott 8 mm-es 1886 M. Kropatschek előágytáras ismétlőpuskát is.

         Noha az angol sabre, a német säbel és még számos más nemzet nyelvének hasonló szava mind a magyar szablyából ered (hasonlóan a huszárok által meghonosított számtalan egyéb magyar kifejezéshez), a szablya szó a XIX. század második felére eltűnt a magyar katonai szaknyelvből, és az ívelt pengéjű fegyvereket az egyenes pengéjűekkel együtt következetesen a kard szóval jelölték. (Ez annál is furcsább, mert a közös hadseregben viszont megkülönböztették ezeket egymástól.) Így azután a magyar keresztségben a säbelbajonett is a kardszurony nevet kapta.

A késszuronyok

         Az 1880-as években forradalmi változások zajlottak a lőfegyvergyártásban, és ez a forradalom a szuronyokat sem hagyta változatlanul. A többlövetű ismétlőfegyverek megjelenésével a gyalogság többé már nem volt olyan védtelen a lovasság rohamaival szemben, hogy utolsó menedékként a szuronyokra kelljen támaszkodnia. A szurony immár kizárólag a gyalogos csapatok egymással való összecsapásának fegyvere lett, ehhez azonban nem volt szükség korábbi méreteire. A hosszú szurony amúgy is nehezebb, ez a tömeg pedig a fegyvercső végén az erők és erőkarok összefüggése révén még hatványozottabban jelentkezik; a rövidebb, könnyebb szurony tehát nem csupán olcsóbb, de használata is kevésbé megterhelő a katona számára. Megszületett a könnyű és rövid késszurony.

         A késszuronyok legtöbb vonása tulajdonképpen már a kardszuronyokkal együtt megjelent, a markolat kialakítása és a rögzítés módja voltaképpen nem is változott lényegesen. Az újdonságot a rövid, egyenes penge jelentette, bár ennek is csupán a mérete. A csupán egyik oldalán élezett penge, a rövid fokél és a kétoldali könnyítések már a kardszuronyokon kialakultak.

         Az első, 1885-ös ismétlőpuska ugyan még az elődök kardszuronyával volt felszerelve, módosított 1886-os változatát azonban a monarchia első késszuronyával látták el.

         A következő évek a fegyver folyamatos tökéletesítésével teltek, és a puskával együtt a szurony is egyre változott. Az 1888-ban bevezetett kis kaliberű, 8 mm-es töltényhez gyártott puskák szuronyának védvasát kisebb átmérőjű gyűrűvel látták el, 1890-ben pedig végleg elhagyták róla a húzócsavart. Az öt évvel később rendszeresített típus látszólag alig különbözött ettől, valójában azonban az 1895-ös esztendő lényeges változásokat hozott.



         Ebben az évben egy új puskát rendszeresítettek, az első típust, amelyet már valóban a hét évvel korábban bevezetett kis kaliberű lőszerhez terveztek. A 95 M. puska jóval könnyebb volt elődeinél, és könnyebb szuronnyal is látták el. Megváltozott a feltűzött szurony helyzete is. A szuronyokat a XVIII. század eleje óta tradicionálisan a csőtorkolattól jobbra helyezték el, hogy a lövészt ne akadályozza a töltővessző használata közben, most viszont a cső alá kerültek. A legszembetűnőbb változás azonban a pengét érintette, amelynek immár a puskacső felőli oldalát élezték meg, csökkentve ezzel a kiáramló lőporgázok eltérítő hatását.

         A rövidebb kurtályok csövét elhagyó lőporgázok azonban nagyobb nyomással távoznak, mint a hosszú csövű puskák esetében, ahol a csőben végighaladva tágulás közben lecsökkenhet a nyomásuk. Ennek következtében a kurtályok szórásképe feltűnően megváltozott a szurony feltűzését követően. Újszerű megoldásként a kurtályok szuronyának védővasát ezért külön célgömbbel szerelték fel, és célzáskor ezt kellett használni: ezzel sikerült elejét venni a problémának. A világháború kitörésekor a monarchia csapatai ezekkel a szuronyokkal vonultak hadba.

Szükség törvényt bont

         A háború kitörésekor azonban egyszerűen nem volt elegendő fegyver és szurony a bevonultatott katonák számára, ezért szükségmegoldásokat kellett alkalmazni. Előkerültek a régi típusok, még az ódivatú kardszuronyokat is ki kellett osztani. A hozzájuk való puskákkal együtt főként a népfelkelők kapták ezeket, de oldalfegyverként még az amúgy pisztollyal felszerelt legénységi állományúakat is ellátták velük. Ez sem volt azonban elég.

         1914-ben a hadsereg lefoglalta a monarchia fegyvergyáraiban külföldi exportra készülő fegyvereket, és ezeket az itthon amúgy nem rendszeresített darabokat is hadrendbe állította. A hadiesemények előrehaladtával azután ugyanez történt a zsákmányolt ellenséges fegyverek egy részével is. A német szövetségestől is érkeztek fegyverszállítmányok.



         A kellő számú szuronyt azonban még így sem sikerült biztosítani, így megjelentek a könnyebben, olcsóbban gyártható, igénytelenebb és takarékosabb kidolgozású szükségszuronyok. Ezek némelyike, pl. a lemezből sajtolt markolatú szuronyok esetében csupán a felhasznált anyagokkal spóroltak, illetve eltérő gyártástechnológiát alkalmaztak; a másik végletet viszont azok a közönséges acélnyársak jelentették, amelyeknek végét egyszerűen feltekerték, és az így kapott hengernél fogva húzták azt a puskacsőre.

Különleges szuronyok

         A megjelenésüket követő két és fél évszázadban készült szuronyok többsége a fenti nagy csoportok valamelyikébe sorolható, léteztek azonban ezektől eltérő kialakítású, különleges típusok is.

         A fegyvercső mellé behajtható pengéjű szuronyokról már esett szó, de a katonai használatban ezek hosszú ideig nem terjedtek el. Az első világháborúban azonban a monarchia katonáinak volt alkalmuk megismerkedni az ezen elven működő, az olasz Carcano karabélyokhoz rendszeresített bajonettel. 1914-ben egy ehhez hasonló, behajtható pengéjű szuronnyal szereltek fel egy kísérleti Mannlicher puskát, de a fegyverrel együtt a szurony sem került rendszeresítésre. Ugyanezt a típust a lovassági karabélyon is kipróbálták, de végül ez a megoldás sem terjedt el.

         Különleges kialakítású szuronyt kaptak 1895 M. puskáikhoz a császári testőrség gyalogosai. A közönséges 95 M. szuronyokkal megegyező markolatba egy, a korábbi döfőszuronyokéhoz hasonló négyélű, kétszeresen megtört nyakrészű pengét szereltek, amelyek a fegyverre tűzve ünnepélyesen régies benyomást keltettek.

         A magyar darabonttestőrség tagjainak szuronya is a 95 M. markolatával készült, hosszú, egyenes pengéje azonban sajátos keveréke volt a döfőszuronyok és a késszuronyok pengéjének. Ugyanilyen, de védővasán célgömbbel felszerelt és egyszerűbb hüvellyel ellátott szuronyt kaptak a magyar csendőrség gyalogos csendőrei is rövid csendőrkarabélyaikhoz.

         A világháború kitörését követően a tisztek számára engedélyezték, hogy a lövészárkokban kényelmetlenül hosszú kard helyett oldalfegyverként szuronyt viselhessenek. A tisztesek szuronyaihoz hasonlóan ezekre is szuronybojtot lehetett hurkolni, rövidesen azonban már nem csupán az arany bojtok hirdették viselőik tiszti voltát. Megjelentek a markolatot díszítő csapatjelvények, monogrammok, címerek, majd maguk a szuronyok is egyre díszesebbek és különlegesebbek lettek, míg végül már nem is hasonlítottak szuronyra, hanem valóságos dísztőrökké váltak.

Forrás

Gabriel, E.: Die Hand- und Faustfeuerwaffen der habsburgischen Heere. ÖBV, 1990.
Gál S.: Szuronyvítan a gyalogság számára. Pest, 1848.
Harding, D. - Gray, R. szerk.: Fegyvertípusok enciklopédiája. Gemini, 1995.
Holmes, R.: A háborúk világtörténete. Corvina, 1992
Lugosi J.: Szuronyok Magyarországon a 18. századtól napjainkig. Országos Hadtörténeti Múzeum.
Smíd, J. - Moudry P.: Bodáky Habsburské Monarchie 1863-1918. Ars-Arm Praha, 1994.

Feltöltve: 2008.09.05.