Der Fliegerpfeil - a repülőnyíl

Előzmények

         Az európai légi hadviselés kezdeti időszakában egy szokatlan és látszólag előzmény nélküli eszköz bukkant fel elsőként a francia, majd tőlük átvéve a német és egyéb nemzetiségű repülősök arzenáljában. A flechette, vagy német nevén Fliegerpfeil azonban nem a semmiből született meg, egy ősi fegyver adta az ötletet hozzá.

         Amikor ősi fegyverekre gondolunk, többnyire olyan szokványos eszközök jutnak eszünkbe, mint a tőr, kard, buzogány, csatabárd vagy a lándzsa és az íj; és valóban, ezek többsége a világ számos táján ismert volt a maga idejében. Vannak azonban európai szemmel igen különösnek ható fegyverek is, és a távol-kelet mindig is bőséges tárháza volt ezeknek. A harcot művészi szintre fejlesztő Kínában számos ilyet találhatunk, de Japán sem szűkölködik a szokatlan harceszközökben; számunkra ezek közül most a szigetország egyik híres-hírhedt fegyvere, a filmekből jól ismert shuriken az érdekes.

         A japán shuriken ("kézbe rejtett penge") a köztudatban dobócsillagként él, valójában azonban egy igen változatos alakú, méretű és anyagú fegyvereket tartalmazó gyűjtőfogalom; a nindzsafilmekből ismert klasszikus acél dobócsillag csupán egyike ezeknek, és nem is a legősibb típus. A legtöbb shuriken egyszerű szögre, nyársra vagy rövid lándzsára hasonlít, némelyiket ezek közül úgy alakítják ki, hogy hegyes végüket nehezebbé, tompa végüket pedig könnyebbé teszik, ezzel is segítve a dobófegyver megfelelő szögben való célba érését. Az is csak mítosz, hogy ez a fegyver kizárólag a rettegett orvgyilkosok, a nindzsák eszköztárába tartozott volna; valójában (mivel a ruha ujjában jól el lehet rejteni őket) kedvelt önvédelmi eszköz volt, sőt, a csataterekről sem hiányzott.



         De hogyan kerül egy ősi japán fegyver az első világháborús francia repülőgépekre? Erre vonatkozóan többféle feltevés is van: egyesek szerint még az 1880-as években egy japán küldöttség vitte volna magával Franciaországba, de az sem kizárt, hogy az ekkoriban divatba jövő japán árucikkekkel és dísztárgyakkal együtt érkezett Európába. Azt azonban általában elfogadják a szakértők, hogy amikor a franciák egy repülőgépekről a földi csapatok ellen alkalmazható fegyver után kutattak az első világháború kezdetén, a japán shuriken, közelebbről a Yagyu Ryu stabilizátorszárnyakkal ellátott rakétára emlékeztető változata adhatta az ötletet.

A repülőnyíl

         Manapság a repülőgépek legfontosabb földi célok elleni fegyvereit a bombák és a rakéták alkotják, az első világháború kitörésekor azonban még nem ez volt a helyzet. A korai könnyű és törékeny repülőgépeket még nem lehetett olyan bombamennyiséggel ellátni, amellyel számottevő kárt okozhattak volna az ellenségnek; repülőnyílból azonban akár több ezret is magukkal vihettek, amelyek – ha jól választották ki a célt – nagyobb kárt tehettek, mint néhány kézigránát méretű robbanótöltet. Nem lebecsülendő a repülőnyíl demoralizáló hatása sem: míg a kis méretű robbanóeszközök elől könnyen fedezékbe lehet húzódni, addig aki egyszer szemtanújává vált (vagy ami még jobb, csak hallott róla), hogy egy repülőnyíl a feje búbjától a talpáig áthatol egy emberen, vagy látszólag akadály nélkül szalad át egy lovon a rajta ülő katonával együtt, abban könnyen kialakulhatott az a nézet, hogy a repülőnyíl elől nincs hová bújni. E fegyver hatékonyságát nagyrészt ez az általa gerjesztett félelem adta.

         De mi is az a repülőnyíl? Többféle kialakítású változata ismert, többségük azonban nagyon hasonló: egyik végén kihegyezett négyzet vagy kör keresztmetszetű rövid, 12-15 cm-es acélnyárs, amelynek másik végén vagy saját anyagát elvékonyítva, vagy különálló lemezekből készítve stabilizátorszárnyakat alakítanak ki. Ez utóbbiak kettős célt szolgálnak: orrnehézzé téve a repülőnyilat segítik annak heggyel előre való célba csapódását, illetve stabilizálják a röptét. Erre a célra egyes típusok szárnylemezét meg is csavarják, miáltal a repülőnyíl a levegőben forogni kezd, még stabilabbá téve a haladást.

         A repülőnyilakat általában könnyen kezelhető, 50 darabos kötegekben szállítják, és 500-1500 méter magasról kidobva őket kb. 200 méter sugarú körben csapódnak a földbe, óránként 200 m/s sebességre gyorsulva. A repülőgépek akár száz ilyen köteget is magukkal vihetnek egy-egy bevetésre, a német Zeppelineket pedig ennél is nagyobb mennyiséggel lehet feltölteni. Nem csupán földi célok ellen hatékony, felettük kiszórva ellenséges repülőgépek vagy léghajók megrongálására is alkalmazható.

         Az alábbi korabeli illusztráción egy, az osztrák-magyar csapatokra repülőnyilakat szóró olasz repülőgépet láthatunk; a valóságban a hatékony támadáshoz ennél nagyobb magasság kellett.



         Most lássunk néhány példát erre a különleges fegyverre.



         Az első az egyik legelterjedtebb típus, amit Franciaországban és Németországban egyaránt gyártottak. Kör keresztmetszetű acélrúdból készül, aminek egyik végén kúp alakú hegyet alakítanak ki, a másik végét pedig mindkét oldaláról két-két helyen végigmarva négy vékony stabilizátorszárnyat hoznak létre. Az eredeti francia változat jelzés nélkül készült, a német két oldalára gúnyos francia nyelvű felirat került: „INVENTION FRANCAIS – FABRICATION ALLEMAND”, azaz „francia találmány - német gyártmány”, ami azt hivatott jelezni a célpontnak, hogy az aljasnak tartott fegyvert a megtámadottak végül kitalálóik ellen fordították.



         A következő típus nagyon hasonló az előzőhöz, de a fémlemezből készült stabilizátorszárnyakat itt utólag illesztik a test csunkakúp alakúra munkált és keresztirányban bevágott végébe.



         A fenti rajzon látható típus elülső része szokványos kialakítású, stabilizátorként azonban egyetlen, 180 fokban megcsavart acéllemez szolgál, ami a levegőben forgó mozgást ad a repülőnyílnak.



         A fent látható típus ugyancsak német, hengeres fejrészébe „D.R.G.M.” jelzést ütöttek. Igényesen kidolgozott farokrésze egy kisebb keresztmetszetű nyéllel csatlakozik a fejhez.



         Ez a repülőnyíl nagyon hasonlít az előző típusra, de rövid és széles farokrészét a nyél laposra kalapálásával alakították ki. Mivel ez csak kétszárnyú, a stabilitás növelése érdekében a csúcsokat ellenkező irányban kissé meghajlították.



         Az osztrák-magyar repülőnyíl négyzet keresztmetszetű rúdból készül, egyebekben azonban konzervatív kialakítású, stabilizátorszárnyai a saját anyagából marással vannak kialakítva úgy, hogy a szárnyak éle a négyzet csúcsaira essenek.



         Az angol repülőnyíl súlyos fejrészét és lemezből készült stabilizátorát vékony nyél köti össze. A stabilizátor két helyen, S alakban enyhén meg van hajlítva.



         Ezt a repülőnyilat is az angol Royal Flying Corps alkalmazta, kifejezetten a német Zeppelinek ellen. Kör keresztmetszetű, a tompa vége üreges.

A szolgálat vége?

         A repülőnyíl megfélemlítő hatását nem szabad alábecsülni, hatásfoka azonban mégsem volt akkora, hogy az új, nagyobb teljesítményű repülőgépekre felszerelhető egyre nagyobb bombákkal felvehette volna a versenyt; szépen lassan kikopott a használatból. Ugyanakkor éppen a légibombák kialakításában nagy szerepet játszottak a repülőnyilakkal szerzett tapasztalatok: mivel a gyújtószerkezet működésbe lépéséhez ezt a fegyvert is orral lefelé kellett célba juttatni, a már bevált stabilizátorszárnyakkal szerelték fel és áramvonalas burkolattal látták el őket. Valójában az első világháború bombái közül sok jobban hasonlított a megnyúlt vonalvezetésű repülőnyilakra, mint későbbi zömök utódaikra.

         Néhány évtizeddel később egy utolsó epizód erejéig ez a kölcsönhatás a visszájára fordult: az amerikai légierő által kifejlesztett és a koreai és vietnami világháborúkban élőerő ellen alkalmazott Air Dart (népszerű nevén Lazy Dog) már inkább tűnt egy aprócska bombának, mint az első világháborús karcsú és hegyes repülőnyilak leszármazottjának. Az 5 cm hosszú, zeppelinre emlékeztető tompa hegyű eszköz becsapódáskor tömegéből eredő puszta mozgási energiáját használja fel a pusztításhoz, akárcsak a korábbi srapnellek golyói.

         De a tűhegyes flechette sem tűnt el végleg: manapság azonban már lőfegyverekből lövik ki őket, és apró, néhány centiméteres tűket éppúgy találunk közöttük, mint a harckocsik páncéljának átütésére is képes jókora lövedékeket. Ez utóbbiak már inkább tekinthetnek ősükként a lovagi páncélt átütő számszeríjak nyilaira vagy a nehéz gerelyekre, mint a shurikenre.

Feltöltve: 2009.08.10.