Die Grabenkeule - az árokbuzogány

A kezdetek

      A buzogány eredetét kutatva az emberiség egyik legősibb fegyveréig kell visszamennünk az időben. Csábító a késztetés, hogy az utazást úgy ötmillió évvel ezelőtt kezdjük, és csakugyan: a csimpánzok, e távoli őseinkre annyira hasonlító modern unokatestvéreink dühükben gyakran tördelnek és hajigálnak faágakat ma is. Ebben azonban semmi tervszerűséget nem lehet felfedezni: noha pl. az élelemszerzés vagy annak előkészítése során gyakran és szívesen használnak különféle eszközöket, a husángok tudatos alkalmazásáról esetükben nem beszélhetünk. Az egymással vagy a ragadozókkal folytatott harcban és a vadászatok során egyaránt saját testi erejüket használják, fegyvert nem.



      A husángok és bunkók első használata valószínűleg a kőeszközökével egy időben történt, vagy talán azokat kissé megelőzve. E fegyverek, vagy ekkoriban még inkább talán vadászeszközök első formája minden bizonnyal egy egyszerű letört ágdarab volt, amit a későbbiekben faragással tettek még használhatóbbá.



      A következő lépést már közvetlen elődeink tették meg, amikor létrehozták az összetett eszközöket: a husáng itt már csupán egyszerű nyél, amelyre megmunkált kőfejet erősítenek. Az eszköz felhasználási céljától függően ekkortól kétféle alakot kezdett ölteni: élezett kőpengével felszerelve fegyverként és szerszámként egyaránt használható kőbaltává, egyszerű kőfejjel ellátva pedig kőbunkóvá vált. Ezzel párhuzamosan természetesen népszerűek maradtak az egyetlen darabból faragott kő- vagy csontbunkók is, számunkra azonban, akik az időben már előrébb tekintünk, most az összetett bunkók az érdekesebbek.

      Ezek az eszközök a legutóbbi időkig megmaradtak a világ azon népeinek körében, akik a fémek megmunkálásáig nem jutottak el, vagy azokat csak korlátozottan használták. Az eszkimók egyetlen darab csontból vagy rozmáragyarból faragták bunkóikat, az észak-amerikai törzsek faragott csont- és fabunkóik mellett kőfejű buzogányokat is használtak. Délebbre az obszidián pengékkel kirakott husángokat kedvelték, amelyek már a csendes-óceáni régió cápafogakkal ellátott félig kard-, félig bunkószerű fegyvereivel mutatnak rokonságot, míg az új-zélandi maorik rövid és súlyos, díszesen faragott kő- vagy fabunkókkal indultak a csatába. A legérdekesebb fegyvereket az ausztráliai régióban találjuk, melynek lakói a husángokból különféle hajítófegyvereket fejlesztettek ki, köztük a jellegzetes alakú bumerángot.



      A továbblépést azonban egy új felfedezés jelentette: a bronzkorban megjelentek az öntött fémből készült és tetszés szerinti formára alakítható buzogányfejek. Ezek a fegyverek azonban már igen költségesnek számítottak, így a köznapi használatból kiszorulva egyre inkább a gazdagabb réteg státuszszimbólumaivá váltak. Részben ennek, részben pedig a védőfegyverzet példátlan iramú fejlődésének köszönhetően szerepük a hatékonyságukkal együtt folyamatosan csökkent. Európa fejlettebb népeinek vagyonos harcosai ezidőtájt kezdtek egyre nehezebb páncélzatot ölteni, és a közöttük folyó összecsapásokban immár más eszközök játszották a főszerepet. A díszes kőből faragott vagy bronzból öntött fejű buzogányok fegyverből egyre inkább a méltóságot jelző vezéri pálcákká kezdtek válni.

      Ázsiában, ahol a nehéz páncélzat nem terjedt el ilyen széles körűen, a buzogány is népszerű maradt. Indiában különösen kedvelték, a közép-kelet és az eurázsiai puszták buzogányai pedig utóbb a bizánci hadseregben is megjelentek, amely ekkoriban főként gyengébben páncélozott ellenfelekkel került szembe. A nyugat azonban továbbra is ellenállt a buzogány terjedésének.

Az európai buzogányok

      A klasszikus nyugati világ (legalábbis a "komoly" hadviselés) tehát nem ismerte a buzogányt. Noha a szegényebb rétegek változatlanul használták az ősi formákat, azok modern megfelelői a bronzkorral eltűntek, nem utolsósorban a tehetősebbek védőfegyverzetének fejlődése miatt: a nehéz bőr-, majd fémpáncélok ellen ugyanis nem voltak eléggé hatékonyak, így ezeket a fegyvereket nem is fejlesztették tovább. A rómaiak ugyan találkoztak a bronzkori fegyverek egyenes ági leszármazottaival, a keleti buzogányokkal, de nagy hatást a jelek szerint nem tettek rájuk, és noha előszeretettel vettek át minden hasznos újítást ellenségeiktől, a buzogány nem tartozott ezek közé. Ez a helyzet a középkor derekáig nem is változott.



      A buzogányok európai aranykora a népvándorlások korának végével kezdődött, amikor az utolsó nomád török törzsek nyugatra, konkrétabban a Bizánci Birodalom határára és Magyarországra érkeztek. Az itt letelepedő besenyők és kunok hozták magukkal bozgan, azaz zúzó nevű fegyverüket, amit azután a bizánci lovasság mellett a magyarok, tőlük pedig más népek is átvettek. (Egyesek ugyan ezt vitatják, és példaként a bayeux-i faliszőnyeget hozzák fel, amin Hódító Vilmos buzogányt lóbál: az ott látható tárgy azonban valószínűleg nem fegyver, hanem a vezéri pálca egy akkor divatos formája, ami egyfelől a vezetői tisztség szimbóluma, másfelől az irányítás gyakorlati eszköze volt. Ebből a vezéri/királyi pálcából alakult ki többek között a királyi jogar is, amelyeknek legszebb és egyben legkorábbi fennmaradt példája a magyar „királypálca”, azaz a koronázási jogar. Hasonlóképpen nem bír bizonyító erővel a bizánci kaput bezúzó Botond legendája sem, ráadásul az általa használt fegyver a Képes Krónikában például nem is buzogány, hanem bárd. Ez esetben nyilvánvalóan anakronizmusról van szó, vagyis a későbbi elbeszélők saját koruk viszonyait vetítették vissza a kalandozások idejére.)



      A pusztai nomádok tüskés vasfejű buzogányaiból hamarosan kifejlődött a középkori lovagság immár páncél ellen is hatékony fegyvere, a nehéz tollas buzogány, majd oldalhajtásként a tüskés láncos buzogány. Késői formája, a török kori gerezdes buzogány azonban egyre inkább kezdte elveszíteni fegyver mivoltát, és a korábbi vezéri pálcákhoz hasonlóan lassan ismét hatalmi jelképpé lett. Drága mívű, díszes változatait ott láthatjuk a kor uralkodóiról és hadvezéreiről készült metszeteken, de pl. a magyarországi hajdúk vezetői is ilyen, bár jóval egyszerűbb hadnagyi buzogányokkal jelezték méltóságukat.



      Az újkori Európában a fegyverként használt buzogányt már nem találjuk meg, leszármazottaik azonban minden korábbinál népszerűbbek lettek: a királyi jogarokban és marsallbotokban egyesült a méltóságot sugalló vezéri pálca és a nyers erőt szimbolizáló buzogány. A hadviselés egy korszaka lezárult.

Újjászületés

      A hadviselés egy újabb korszaka zárult le azonban az első világháború kitörését követően is, amikor egy sok tekintetben a középkori várostromokhoz hasonló merev állóháború alakult ki a nyugati frontokon.

      A XIX. század második felére a közelharc szerepe egyre jobban leértékelődött, a gyalogostól utóbb a kardot is elvették, a puskára tűzött szuronyt hagyva meg egyedül erre a célra; ez azonban a szűk lövészárkokban már egyáltalán nem volt elegendő. Ilyen körülmények között a katonák arra kényszerültek, hogy a puskáról levett szuronyokkal verekedjenek, sőt, olyan nem fegyvernek szánt eszközöket is felhasználjanak a közelharcban, mint a csatabárdként forgatott rövid nyelű gyalogsági ásó. Ez a régi/új helyzet régi/új fegyverek megjelenését hozta magával, ezek egyike pedig a már csaknem elfeledett buzogány volt.

      Ezek legegyszerűbb (gyakran a csapatoknál helyben kialakított) formája a közönséges fahusáng volt, amelyet a jobb súlyelosztás érdekében a fejrésznél vastagabbra, a markolat közelében vékonyabbra munkáltak, hasonlóan a mai baseball-ütőkhöz. Ezekkel már csontot lehetett törni, hatékonyságukat azonban a fejrészbe vert szögekkel is fokozhatták, amelyek a koponyacsontot átütve még súlyosabb sérüléseket eredményeztek.

      E primitív fegyvereket hamarosan gondosabban kidolgozott típusok követték, amelyek fejrészét kovácsolással vagy fémöntéssel, nyelét pedig esztergálással alakították ki. A rögtönzött eszköz az árokharc (különösen az ún. "csendes árokharc", azaz az éjszakai rajtaütések) megbecsült és jelképpé váló fegyverévé alakult. A monarchia csapatain belül különösen az olasz fronton vált népszerűvé, míg a Kárpátokban harcoló magyar katonák inkább a fokost, ezt az ősi magyar fegyvert kedvelték.

      A tábori vagy hátországi műhelyekben készült lövészárok buzogányoknak többféle kialakítású változata ismeretes, ezeknek pedig számtalan típusa maradt fent. A legegyszerűbbek a szögekkel kivert, a széthasadás ellen dróttal betekert végű husángok mintájára készültek, megerősítésükhöz vaspántokat alkalmaztak. Egy másik megoldás a több darabból álló bonyolult vasalást egyszerű vascsővel helyettesítette, a tüskéket pedig ennek furataiba illesztették. Az öntöttvas fejjel készült buzogányok még ennél is egyszerűbbek. Ezen változatok mindegyikét merev, fából készült nyéllel látták el.

      Külön csoportot képeznek a középkori láncos buzogányok mintájára mozgékony fejjel ellátott típusok, ezeknek, ahogyan azt majd lent látni fogjuk, a világháborúban egy egészen különleges típusa fejlődött ki.

      A következőkben néhány jellegzetes formán keresztül bemutatjuk a monarchia csapatai által használt árokbuzogányokat, a legegyszerűbbektől a bonyolultabb kialakításúak felé haladva.



      A fenti rajzon egy egyszerű, levágott fejű szögekkel kivert fabunkó látható, amelynek végébe egy rövid döfőhegyet is erősítettek. Hogy a fejrész széthasadását megakadályozzák, néha dróttal tekerték azt körbe, a markolat furatán pedig egy, a biztosabb fogást elősegítő csuklószíjat vezettek át. Sok ilyen buzogány még a bemutatottnál is primitívebb kidolgozású.



      Az itt látható két típus az előzőhöz hasonló, de már igényesebben kidolgozott fegyver, amelyekre a gondosan megmunkált acéltüskéket a fejrészt körbefogó abroncsokon át erősítették fel. Az első, döfőheggyel ellátott típus hossza 65 cm, a másodiké 60 cm.



      Hasonló megoldással készült a fenti, 4x4 db 4 cm hosszú tüskével ellátott típus is, de a hevedereket itt hosszában helyezték el, és felül összefutva döfőhegyet képeznek. Teljes hossza 60 cm.

      A második rajzon látható hasonló típus kialakításához már vascsövet vettek igénybe, amelynek végét összezárva alakították ki a döfőhegyet.



      E kezdetlegesen kidolgozott buzogány fejrészét az azt alkotó vascső furatain át bevert, levágott fejű szögekkel és hosszú döfőheggyel kiegészítve alakították ki. Hosszú nyelének vége a biztosabb fogás érdekében gömb alakúra van munkálva.




      A fenti buzogány szinte bizonyosan tábori körülmények között készült: valamennyi alkotóelemét, beleértve a fejrészt képező vascsövet vagy a legtöbb típusnál esztergálással megmunkált nyelet is kézi munkával, kovácsolással ill. faragással alakítottak ki. Egyedi jellegzetessége a fejrész végének ólommal való kiöntése. Hossza 55 cm, a fej hossza 14 cm, átmérője 3,5 cm.



      A rajzokon látható két buzogány ugyancsak vascsőből készült fejjel van ellátva, amelybe az első típus esetében hegyes, a másodiknál tompa tüskéket erősítettek. Hosszuk 60 cm, a nyelükön látható furat a csuklószíj rögzítésére szolgál.



      Ugyancsak vascső fejjel készült a fenti, díszes esztergált fanyéllel ellátott buzogány is, amelynek fejébe gondosan elrendezett sorokban 20 db közönséges patkószeget vertek. Ez akkoriban könnyen beszerezhető és népszerű alapanyag volt, (többek között szerencsehozó gyűrűk is készültek belőle), így felhasználása e célra is kézenfekvőnek tűnhetett.



      A fent látható első buzogány szintén vascsőből készült fejrészébe 12 db négyzet keresztmetszetű, gúla alakú heggyel ellátott vastüskét, ún. patkócsavart erősítettek. (A patkócsavart télen, jeges útviszonyok között szerelik a patkóra, hogy a lovak megcsúszását megakadályozzák.) A rajzokon két eltérő hosszúságú fejrésszel szerelt típus látható, mindkettő végébe egy-egy 8 mm átmérőjű hegyes acélnyársat erősítettek. Hosszuk 65 cm.



      A fenti buzogány fejrészének kialakítása az előző típusokéhoz hasonló, a látszat azonban csal: ez már egyetlen darab öntöttvasból készült. Hossza 55 cm.



      Ezt az ugyancsak öntöttvas fejű buzogányt a német hadsereg is használta. Fején körben nyolc tompa bütyök található, a csúcsán pedig egy kilencedik. Hossza 60 cm.



      A fenti buzogány ugyancsak öntöttvasból készült lencse alakú fejrészével olyan benyomást kelt, mintha egy végül soha nem rendszeresített diszkosz alakú kézigránát fel nem használt alkatrészét hasznosították volna újra általa. Az erőteljes bütykökkel ellátott lencse átmérője 10 cm, vastagsága 5 cm. Többféle kialakítású nyéllel ismeretes.



      Az öntöttvas fejű buzogányok érdekes típusát képezi a fenti rajzon látható példány, amit már ténylegesen az időzítő gyújtós puska- és kézigránátok testének felhasználásával készítettek.



      Érdekes típust képviselnek a flexibilis nyelű darabok, több okból is. Ezek a középkori láncos buzogányok elvén működnek, azoktól (és német vagy olasz modern megfelelőiktől) eltérően azonban kialakításukhoz nem láncot, hanem erős, szorosan feltekert acélrugót alkalmaztak. Ez a megoldás megtartotta a láncos buzogány erejét, azonban sokkal irányíthatóbb fegyvert eredményezett. A rugót erős és merev drótkötéldarab is pótolhatja, ahogyan az a második rajzon látható.

      A fenti, körte alakú vas fejrészű típus egyszerű szerszámnyélre emlékeztető markolatának végére csuklószíjat is erősíthettek.



      A rugós nyelű buzogányoknak egy másik, négyzet keresztmetszetű fejjel ellátott változata is ismeretes; ez ugyancsak készült drótkötél felhasználásával is.

      Egy hasonló, de a bütykös, gömbölyű fejrészt a rugóhoz láncszemmel kapcsoló típust a német hadsereg is alkalmazott. Ez azonban már szükségtelen túlbonyolítás volt, az ízesülés csak nehezítette a fegyverrel való pontos célzást.

A történet vége

      Azonban nem csak a harci buzogány született újjá a XX. század vérfürdőjében. Ahogyan azt a lenti fényképen láthatjuk, ismét megjelentek a középkori hadnagyi buzogányok modern kori megfelelői is, és bár ezek soha nem váltak hivatalosan viselhető jelvényekké, az egykori képek tanúsága szerint még a Nemzeti Hadsereg és a különítmények tisztjei is szívesen pózoltak velük egy-egy fotó erejéig.


      A lövészárok-buzogányok azonban sírba szálltak az árokharccal együtt, és noha társaik, a rohamkések máig népszerűek maradtak, ez az ősi fegyver többé nem támadt fel. Napjainkban már csupán unokatestvéreikkel, a ceremóniákon megjelenő jogarokkal és marsallbotokkal, no meg természetesen a rendfenntartó erők gumibotjaival találkozhatunk.

Forrás

Fegyvertípusok enciklopédiája. Gemini Kiadó, 1995.
Rest, S. - Ortner, M. C. - Ilming, T.: Des Kaisers Rock. Verlag Militaria, 2002.

Képek

Regia Militia Hungarorum

Feltöltve: 2008.12.11.