Az öntöltő pisztolyok története








Előzmények

      Az öntöltő pisztolyok XIX. század végi megjelenéséhez számos fontos találmányon át vezetett az út. A lőpor felfedezését és a tűzfegyverek elterjedését követően az első ilyen az izzó kanócot felváltó mechanikus elsütőszerkezet volt, amelynek köszönhetően a lovasok immár egy kézzel is működtetni tudták előre megtöltött dörzskerekes, majd kovás fegyvereiket; megszületett a pisztoly. A kisméretű, önvédelmi célra is megfelelő fegyverből többet is hordhatott magánál a katona (vagy akár az útonállóktól rettegő civil), de hamarosan megjelentek a különböző megoldású többcsövű, többlövetű pisztolyok is.
      A következő fontos állomás a kémiai gyújtás elterjedése volt. Egy többlövetű csappantyús fegyver megtöltése ugyan hasonlóan hosszadalmas volt mint kovás elődjéé, működése azonban egyszerűbbé vált, a felporzó lőport felváltó gyújtókupak pedig nedves időben is megbízhatóbbnak bizonyult. Nem volt többé szükség a sérülékeny és gyakori cserére szoruló kovára sem, az eladdig bonyolult szerkezetű kakas közönséges ütőkalapáccsá egyszerűsödött. Megszülettek az első igazi forgópisztolyok.
      A következő lépést az egybeszerelt lőszer jelentette, amelynek őse a kései elöltöltő fegyverek lőport és lövedéket egyaránt tartalmazó előrecsomagolt tölténye volt. Ezeket ugyan még fel kellett tépni a töltés előtt hogy tartalmát a hagyományos módon tölthessék a fegyverbe, az 1866-os königrätzi porosz győzelem okán elhíresült Dreyse-féle gyútűs hátultöltő fegyverek papírtöltényei azonban már csappantyút is tartalmaztak, így azokat mindenféle előkészület nélkül azonnal be lehetett tölteni.
      A XIX. század második felét a lőfegyverek szédítő iramban felgyorsult fejlődése jellemezte, amit nem kis mértékben az alkalmazott töltények korszerűsödése eredményezett. Megjelentek az első töltényhüvelyek, amelyekben a csappantyú immár a fenékrészbe volt szerelve, ellentétben Dreyse megoldásával, aki azt a lőportöltet és a lövedék között helyezte el. A hüvelyek eleinte még pusztán csomagolóanyagok voltak, oldalfalukat sérülékeny papír vagy vékony fémfólia alkotta, ezeket azonban hamarosan felváltotta a ma is ismert forma. Lövedékük ugyan még ólom volt, a többlövetű szekrény- és csőtáras puskákhoz azonban már a töltés közbeni igénybevételeknek jobban ellenálló kemény fémburkolatú lövedékeket készítettek. Ezzel és a nagy teljesítményű modern lőporok felfedezésével megnyílt az út a nagy tűzgyorsaságú automata géppuskák kifejlesztése felé éppúgy, mint az öntöltő puskák és pisztolyok megalkotásához. Megkezdődött az útkeresés időszaka.



Borchardt, 1893   Luger P-08   Browning mod. 1903

      Az első sikeresnek mondható öntöltő pisztoly az ormótlansága miatt inkább a felcsatolható tusájával gyorstüzelő karabélyként népszerűvé vált Borchardt volt, Luger által tökéletesített és elegánsabb formába öltöztetett változata azonban jóval nagyobb hírnévre tett szert: a Parabellum máig a világ egyik legismertebb pisztolya.
      A korai öntöltőkön a kísérletezés időszakának változatos megoldásait figyelhetjük meg. A Parabellum rendhagyó csuklós szerkezete nem terjedt el, ahogyan végül nem lett sikeres számos más, ma már különösnek ható újítás sem, mint amilyen pl. a hosszú csőhátrasiklás, a forgó zár, de az egyik legkülönösebb, bár egyben legkézenfekvőbb ötlet, a félautomata forgópisztoly sem. Az új évszázad majdan követendő irányvonalát végül a hátrasikló szánnal ellátott, még ma is modern megjelenésűnek ható Browning pisztolyok tűzték ki, amelyek számos későbbi fejlesztésnek szolgáltak alapul.
      A továbbiakban hagyjuk a nagyvilágot magára, és koncentráljunk csak az Osztrák-Magyar Monarchiában folyó fejlesztésekre.



Schönberger modell 1892   Dormus modell 1894   Mannlicher modell 1894

Bár pisztolyaik a monarchia haderejében nem kerültek rendszeresítésre, itt kell megemlékeznünk az ismétlőpuskáiról elhíresült Ferdinand Mannlicherről, a géppuskákkal is kísérletező Georg Dormus - Karl Salvator párosról, Konrad Kromarról, és végül, de nem utolsósorban a sokak szerint 1892-ben a világ első igazi öntöltő pisztolyának megalkotójáról, Schönbergerről, akik mind kivették a részüket a mai modern pisztolyok megszületéséhez vezető munkából.



Krnka modell 1895   Frommer modell 1901   Krnka modell 1904

Ne siessünk azonban ennyire előre, hiszen még csak a századfordulót követő években járunk, amikor a monarchia területén olyan tehetséges fegyverszerkesztők és gyártók dolgoznak, mint a már ekkor is legendának számító cseh Karel Krnka vagy éppen az újonc magyar Frommer Rudolf, akik időnként egymással is konzultálva igencsak eredeti ötletekkel állnak elő.



7 M. pisztoly (Roth)   10 M. pisztoly (Frommer)   12 M. pisztoly (Steyr)

      Frommer munkái kezdetben nem aratnak átütő sikert, csupán majd a 10 M. pisztolyát sikerül elfogadtatnia a magyar csendőrséggel és határrendőrséggel (bár a fegyver kiválóságát jelzi, hogy ezidőben Svédországba is eljutott, mint a svéd hadsereg újonnan rendszeresíteni kívánt pisztolyának egyik esélyes típusa). Krnka azonban egy évtizednyi meddő próbálkozás után (a hadseregben uralkodó vaskalaposságnak köszönhetően a revolver ugyanis nehezen adta meg magát) végül a világ első, egy nagyhatalom által rendszeresített öntöltő pisztolyának megalkotójaként tekinthet magára 1907-ben, igaz, a fegyver nem az ő, hanem a Roth cég neve alatt válik ismertté.
      A hatalmas (noha méretéhez képest meglehetősen aprócska tölténnyel működő) 7 M. mai szemmel nézve igencsak szokatlan formájú és szerkezetű, a Steyr gyár új pisztolyán azonban már a divatos irányvonalat fedezhetjük fel: bár mindkét fegyver felülről a hüvelykivető nyíláson át, töltőléccel tölthető, a 12 M. már hátrasikló szánnal készül a 7 M. merev tokjával szemben. A régi forgópisztolyok mellett ez a két típus alkotja a monarchia pisztolyarzenálját az 1914-ben kitörő nagy háború elején.



Frommer Stop   Frommer Baby

      A hamarosan felmerülő fegyverhiánynak köszönhetően végre Frommer is nagyobb hírnévre tehet szert. Jó reklámérzékkel Stopnak, azaz megállítónak nevezett új pisztolya kialakításában a mentor, Krnka modelljével mutat rokonságot, forgó zárja ugyanakkor meglehetősen szokatlanná teszi a pisztolyok között. A nagy számban használt Stop hivatalos rendszeresítésre ugyan nem kerül, a két rendszeresített típussal szemben mégis van egy igencsak előremutató, bár már a 10 M.-nél is megjelenő tulajdonsága: a világ többi részén akkor már előszeretettel alkalmazott kivehető tárral van ellátva, amely jelentősen megkönnyíti és meg is gyorsítja az újratöltést.
      Nem a Frommer Stop az egyetlen, nem hivatalos pisztoly azonban a monarchia katonájának kezében: különösen a pisztolyaikat maguk beszerző tisztek körében számos más fegyvert is találunk, többek között a Steyr belga licenszű, tisztításhoz lehajtható csövű, de ugyancsak kivehető szekrénytárral készült 1909-es modelljét, amelynek (a Frommer Stop "kistestvéréhez", a Baby-hez hasonlóan) zsebpisztoly méretű változatát is árulják.



Steyr modell 1909, 7,65 mm   Steyr modell 1909, 6,35 mm

A vereség és az összeomlás füstködéből előtántorgó megcsonkított Magyarország minden tekintetben nehéz helyzetben találja magát a 20-as évek elején: a monarchia nyersanyaglelőhelyei és feldolgozó üzemei zömmel a többi utódállam kezén maradtak, és az ország még a trianoni békediktátum által engedélyezett és gyakorlatilag semmire (még a határok puszta védelmére) sem elegendő fegyverzetet is csak nehezen tudja előteremteni. Nem kedvezőbb a helyzet a pisztolyokkal kapcsolatban sem. A háború előtt a kissé máris ódivatúnak számító 7 M. típust ugyan a budapesti üzem is gyártotta, a kizárólag ausztriai eredetű nagy teljesítményű 12 M.-ből azonban csak annyi van, amennyi az összeomlás után itthon maradt. Külföldi beszerzéshez gyakran még az ennél fontosabb dolgokra sem jut elegendő forrás, marad tehát a hazai gyártás és a már jól ismert Frommer modell, a Stop, amely így a Nemzeti Hadsereg, majd a Magyar Királyi Honvédség első rendszeresített maroklőfegyvere lesz 19 M. pisztoly néven.



Frommer Liliput   29 M. pisztoly   37 M. pisztoly

      Frommer Rudolf azonban nem ül a babérjain, máris piacra dob egy, a Stopnál ugyan hagyományosabb kialakítású, de kommersznek azért mégsem nevezhető zsebpisztolyt Liliput néven. Az aprócska, 6,35 mm űrméretű fegyver számos, a nagyokra jellemző vonást is hordoz, többek között szánakasztóval is el van látva, így amikor a 20-as évek végén szóba kerül a 19 M. leváltása, adja magát a lehetőség, hogy a Liliputot felnagyítva egy korszerűbb pisztolyt adjanak a magyar katona kezébe. Az új 29 M. valóban szinte csak méreteiben tér el a Liliputtól, annyira jól sikerül azonban, hogy utóbb inkább az tűnik emez kicsinyített változatának. Egyetlen hátránya van mindössze, és ez maga az örökösen újító és kísérletező tervező, aki a szánból egy darabban kivehető zártömbbel szükségtelenül túlbonyolítja a pisztolyt, miközben a szerszám nélküli szétszedhetőségre nem fordít gondot, pedig ez igencsak jól jönne egy katonai fegyvernél. A harmincas évek derekán azután, részben már Frommer Rudolf nyugdíjba vonulása után a Fegyvergyárban egyszerűsítik a 29 M. terveit, és a honvédség a 37 M. pisztoly formájában végre valóban nem csak korszerű, de a hadi követelményeknek is jobban megfelelő fegyverhez jut.
      A magyar honvéd végül a 37 M. pisztollyal (illetve kényszerből esetenként a korábbi típusokkal is) harcolja végig a nagy háborút, és a 37 M. marad az új demokratikus hadsereg maroklőfegyvere is a szovjet eredetű TT rendszeresítéséig, ami ezután hosszú időre lezárja az önálló magyar pisztolytervezés és gyártás történetét. Az elkövetkező évtizedek „magyar” pisztolyai valójában szovjet (TT), német (Walther PP) és belga (Browning HP) típusok másolatai lesznek.


Forrás

Balázs J.- Pongó J.: Pisztolyok, revolverek. Zrínyi kiadó
Lugs, J.: Handfeuerwaffen. Militaerverlag der DDR
Veress G.: Híres katonai pisztolyok és revolverek. Kossuth kiadó, 1999.


Feltöltve: 2008.02.19.

lap tetejére