A tüzérség kialakulása

A háborúk kezdete

         A háborúskodást sokáig a meghatározó emberi tulajdonságok közé sorolták, az újabb kutatások azonban azt sugallják, hogy a háború már az ember megjelenése előtt is létezett. Egyes államalkotó rovarfajok szabályos hadjáratokat indítanak egymás ellen, ostromokat vívnak és hadifoglyokat ejtenek, amiket azután rabszolgaként dolgoztatnak. Legközelebbi rokonaink, a csimpánzok is rendszeresen összecsapnak a szomszédos hordákkal, akár nyíltan, akár kommandóegységeket alakítva és titokban benyomulva az ellenséges területre, hogy ott magányosan kószáló hímeket cserkésszenek be és öljenek meg. Hogy 6 millió éve élt közös ősünk miként viselkedett, azt talán soha nem fogjuk megtudni, elvégre a csimpánzok mögött éppúgy évmilliók folyamatos fejlődése áll, mint saját fajunk mögött, de nem kizárt, hogy az ős ebben is hasonlított kései leszármazottaira.

         Miután vadásszá váltunk, valószínűleg még fontosabbá vált számunkra az adott terület birtoklása és megtartása vagy éppen kiterjesztése, az ilyesmi pedig más, csoportban élő területvédő fajoknál is háborúskodással jár. A szomszédos törzsek minden bizonnyal jól ismerték egymást, adott esetben érintkeztek és keveredtek, később kereskedtek is egymással, de a saját részről szentnek, az ellenség irányában viszont kedvező alkalom esetén kitolhatónak vélt határok miatt folyamatos hadiállapot állhatott fenn közöttük, amelyet csak alkalomszerűen és rövid időre szakíthatott meg egy-egy pillanatnyi erőegyensúlyon alapuló bizonytalan tűzszünet. Jaj volt annak a csoportnak, amely nem tudta fenntartani ezt az erőegyensúlyt. Talán ez a folyamatos területszerzési vágy az emberi faj robbanásszerű elterjedésének egyik magyarázata.

         Ez az állapot a mezőgazdaságra való áttéréssel változott meg. A szűkebb területen gazdálkodó közösségek tagjai a mindennapi munka mellett már nem értek rá sem a folyamatos őrjáratokra, sem a határok kitolására irányuló kísérletezésre, a rendszeres csoportos vadászat háttérbe szorulásával pedig a képzett harcosok száma is megcsappant. Minden adott volt egy békésebb kor eljöveteléhez, de nem ez történt. Egyes törzsek ugyanis nomádok maradtak, ami folyamatos vándorlással, így óhatatlanul idegen területekre való behatolással járt, a vadászattal és állattenyésztéssel szerzett élelmet pedig a gazdálkodók megsarcolásával vagy kirablásával egészítették ki. A természettől elidegenedő ember számára egyre félelmetesebbé és barátságtalanabbá váló vadonban szigetszerűen álló kis állandó települések körül megjelentek a védőfalak, és lassan megszületett az azokat vigyázó szervezett katonaság intézménye is.

         Az évezredek múltával ezek a kis közösségek városállamokká, királyságokká fejlődve egyre nagyobb földterületet és vagyont birtokoltak, amelyek megszerzéséért immár a szomszédok is hadba szálltak egymással. A szembenálló felek eleinte többnyire egy közeli nyílt mezőn csaptak össze, és a közösségek sorsa azon múlott, hogy melyik fél harcosait sikerül megfutamítani. Erre a hadviselésre jó példa a korai görög városállamok közötti összecsapások története, de pl. egyes újguineai törzsek a mai napig ilyen félig-meddig rituális háborúkat vívnak. Ha a város lakóit nem sikerült nyílt összecsapásra bírni, akkor maradt a kétséges kimenetelű körülzárás, amikor soha nem lehetett előre tudni, hogy végül melyik félnek sikerül kiéheztetnie a másikat. Trója ostroma, amennyiben csakugyan úgy történt meg, ahogyan azt Homérosz leírta, e két taktika keverékéből állhatott.

Ostromgépek

         Hogy az első valódi ostrom mikor történt, nem tudjuk, mindenesetre a hadseregek az időszámítás kezdetét megelőző fél évezred során folyamatosan egyre újabb pusztító szerkezeteket állítottak szolgálatba. Ezek az ostromtornyok, emelők és faltörő kosok először csupán a falakra való feljutást vagy a kapuk betörését segítették, hamarosan azonban másfajta gépezetek is megjelentek. Valószínűleg már a makedónok is rendelkeztek lövedékvető ostromgépekkel, az viszont egészen biztos, hogy Kr. e. 211-ben a rómaiak ostromolta Szürakusza falai már megtapasztalták e gépek erejét. Az ezt követő másfél évezred során az ostromgépek hatalmas jelentőségre tettek szert a hadviselésben, és a hadműveletek fontos részvevőivé váltak támadásban és védekezésben egyaránt.

         Az első lövedékvetők az akkor ismert leghatékonyabb lőfegyver, az íj felhasználásával készültek. Eleinte valójában nem is voltak mások, mint olyan erős íjak, amelyeket a hagyományos módon már nem lehetett megfeszíteni, ezért egy ágyazatra erősítették és mechanikus kioldóval látták el őket. A középkorban elterjedt számszeríjakhoz hasonlóan kézben tartva lőttek velük, de nem vállhoz, hanem csípőhöz szorítva. Az idők során egyre erősebbé és nehezebbé váltak, ezért állványra szerelték őket, és lövedékként már lándzsát használtak hozzájuk.

         A fejlődés következő lépcsőfoka a torziós szálköteggel működő hajítógép kifejlesztése volt. A gép lelke egy kifeszített szálköteg, amely közé egy kart dugtak, majd a szálköteget megcsavarták, az pedig rugalmas erejénél fogva nagy erővel elfordította a kart. A köveket lövő római onagernél egyetlen ilyen szálköteget alkalmaztak vízszintesen elhelyezve, amelyből felfelé állt ki a parittyával vagy kanálszerű véggel ellátott erőkar, míg a nyílvető ballista két, függőlegesen elhelyezett szálköteggel működött, amelyekből jobbra és balra álltak ki a rövid erőkarok. A karok között az íjhoz hasonlóan egy húr feszült, működtetése is a nehéz nyílvetőkhöz hasonlóan történt, kivéve, hogy a torziós kötegeket még külön kulccsal kellett megfeszíteni.



         Ezen gépek némelyike akár a 3-400 méteres lőtávolságot is elérte, néhány kg-nál nehezebb lövedéket azonban nem lehetett használni hozzájuk, így az élőerő mellett csupán a vékonyabb falak ellen voltak hatékonyak.

         Döntő változást egy új típusú szerkezet, a trebuchet hozott, erre azonban már csak a XIII. században került sor. Ez a hatalmas szerkezet lényegében egy kétkarú emelő volt, amelynek hosszabb karjára egy parittyát, rövidebb karjára pedig egy hatalmas ellensúlyt erősítettek. Amikor csörlő segítségével a parittyát lehúzták, a kar másik végén lévő ellensúly felemelkedett, majd a rögzítés kioldásakor lebillent, és meglendítette a parittyát, amelyből kirepült az akár egy-két mázsányi lövedék. Ezek a több méter magas alkotmányok már alkalmasak voltak a várfalak rongálására is. A hajítógépek fénykorukat élték.

A rivális

Egy XIV. században megjelenő találmány azonban végül az ostromgépek eltűnéséhez vezetett. A puskapor eredete vitatott, feltalálását tulajdonítják a német Berthold Schwartz és az angol Roger Bacon szerzeteseknek és a kínaiaknak egyaránt, lőfegyverekhez való első használatát pedig egyesek az 1300-as évek elejére teszik. Ami azonban bizonyosnak vehető az az, hogy a puskaport a Spanyolországba betörő mór csapatok már használták ágyúlövedékek kilövésére 1320 körül. Az új fegyver szokatlanul gyorsan elterjedt, és az 1346-os crécy-i csatában az angol III. Edvárd is bevetette a franciák ellen. Ezen korai ágyúk azonban még meglehetősen kis hatásfokkal működtek, és a kőhajítókhoz már hozzászokott seregekre nem is a lövedékekkel, hanem a sosem hallott mennydörgésszerű robajjal és a kilövellt lánggal tettek mély benyomást. Ez különösen a lovak között okozott pánikot és kavarodást.

A korai ágyúk

A puskapor tehát megvolt, a megfelelő kilövőeszköz megtalálása azonban nem bizonyult egyszerűnek. Az világos volt, hogy valamiféle erős, egyik végén zárt csőre van szükség, ennek elkészítése azonban a középkor derekán még bonyolult dolog. A korai ágyúk gyártásához végül a hordóknál és kádaknál alkalmazott dongás szerkezetet használták fel, csak a fát helyettesítették vassal (bár készültek vasabronccsal összefogott fadongákból, sőt, egyetlen kivájt és vasalással megerősített fatörzsből is működőképes ágyúk).



A vasdongákat sűrűn elhelyezett vasabroncsokkal fogták körül, ezek között azonban lövéskor a gázok mindenfelé kifújtak, ami nemcsak veszélyes volt, de a hatásfokot is nagyban csökkentette. Ezért az ágyú belsejébe esetenként egy vékony falú vascsövet szereltek bélésként. Az igazi megoldást azonban az egyetlen darabból öntött bronzcső jelentette, amelyet a kis kaliberű kéziágyúk (a puskák ősei) után végül a nagyobb fegyvereknél is alkalmazni kezdtek. A kádárok helyét a fegyverműhelyekben átvették a harangöntők.

A lövedék

         A mechanikus ostromgépekhez hasonlóan eleinte az ágyúkhoz is használtak lándzsa formájú lövedékeket, hamarosan azonban a gömb alakú lövedék alkalmazása vált általánossá, amelyet kőből faragtak ki kifejezetten az adott ágyú űrméretéhez igazodva. Utóbb azután elterjedt a különböző, többé-kevésbé állandó űrméretek használata, amelyeket a hozzájuk tartozó ágyúgolyó tömegével jeleztek (pl. 12 fontos ágyú). Az egységes méretű, előregyártható lövedékek megjelenésével a XVI. században már vasból készült, a kőnél jóval nehezebb, így nagyobb átütőerejű ágyúgolyókat is használhattak.

         A kis űrméretű kéziágyúknál ugyanakkor már korán megjelent az ólomból öntött golyó, ami azután egészen a XIX. század közepéig a kézi lőfegyverek alapvető lövedéktípusa maradt, bár ezekhez is használtak vasból készült golyókat.

         Az ágyúkhoz hamarosan speciális lövedékeket fejlesztettek ki. A gyalogság ellen alkalmazott csőbe tömött kőtörmelékből vagy fémhulladékból alakult ki a kartács, amely rögtönzött töltelékből hamarosan előre gyártott lőszerré vált, csakúgy, mint a hosszúkás furkók vagy a láncos golyók, amelyek kilövés után forogva sokkal nagyobb pusztítást végeztek, mint az egyszerű ágyúgolyó. A XVI. században megjelentek az üreges, puskaporral töltött robbanó lövedékek is.

Forrás

Batchelor, J. - Hogg, I.: Die Geschichte der Artillerie. Wilhelm Heine Verlag, 1977.
Harding, D. - Gray, R. szerk.: Fegyvertípusok enciklopédiája. Gemini, 1995.
Hartink, A. E.: Antik lőfegyverek enciklopédiája. GABO Könyvkiadó, 2004.

Feltöltve: 2008.08.19.