Panzerwagen Austro-Daimler - az Austro-Daimler páncélkocsi

Előzmények

         Az 1800-as évek végén egy forradalmi fegyver kezdett formálódni két új találmány, az önműködő géppuska és a robbanómotorral hajtott gépjármű találkozásából. Néhány hamvába holt próbálkozás után az angol F. R. Simms tette meg az első lépést 1898-ban épített Motor Scout-jával, amely egy négykerekű De Dion-Bouton quadból és a kormánya elé szerelt Maxim géppuskából állt. Ugyancsak Simms tette meg a második lépést, amikor 1902-ben a londoni Crystal Palace-ban bemutatta új járművét, a futurisztikus Motor War Car-t a világnak. Ez már két, forgatható tornyokban elhelyezett géppuskával volt felszerelve és döntött páncélzat védte az ellenséges fegyverek tüzétől, de a hadvezetés részéről teljes közöny fogadta. Nem így az ugyanekkor megrendezett Párizsi Autókiállítás sztárját, a Charron-Girardot et Voigts Automitrailleuse-t és néhány évvel később továbbfejlesztett változatát. A 3 tonnás járművet 6 mm vastag nikkelacél páncélzat védte, forgatható tornyában egy Hotchkiss géppuskát hordozott, sebessége pedig közúton elérhette a 45 km/órát is. Ez már majdnem igazi páncélautó volt, egy lényeges újítás azonban még mindig hiányzott.

         Az első minden tekintetben igazi páncélautónak nevezhető jármű 1904-ben az Osztrák-Magyar Monarchiában született meg – és ért alig valamivel később dicstelen véget. Pedig a kezdetben egy, majd két Maxim géppuskával felszerelt forgatható tornyú, páncélozott, és ami a fő, immár összkerékmeghajtású, azaz terepjáró Austro-Daimler Panzerwagen a kor viszonyai között igazán kiválónak számított. A monarchia agg uralkodója azonban, aki még a napóleoni kor szülötte volt, bizalmatlanul és ellenségesen tekintett az új kor olyan fura találmányaira, mint a baljós elektromosság vagy a büdös, zajos automobil, és amikor egy alkalommal állítólag szemtanúja lett, amint a páncélautó a hadgyakorlaton megriasztotta a szépen felsorakozott lovasság motorhanghoz nem szokott hátasait (a történet más verziójában magának a császárnak a lovát), ellenérzésének nyíltan is hangot adott. Az osztrák-magyar páncélautónak ezzel évekre befellegzett, ami utóbb súlyos következményekkel járt a monarchia számára, pedig ezt (tekintve, hogy a fő ellenségnek számító Oroszország páncélautók iránti élénk érdeklődése közismert volt) igazán könnyen el lehetett volna kerülni. De Ausztria-Magyarország ekkoriban egy letűnt világ pasztellszínű álomképei között élt, az utóbb boldog békeidőknek nevezett kábulatban...

Panzerwagen Austro-Daimler - az Austro-Daimler páncélkocsi

A jármű teljes tömege: 3 t
A jármű hossza: 4,6 m
A jármű szélessége: 1,76 m
A jármű magassága: 2,84 m
Páncélzat: 4 mm páncéllemez
Fegyverzet: 1 db 8 mm-es Maxim géppuska (később 2 db)
Fegyverzet: a személyzet fegyverzete
Hajtómű: 1 db négyhengeres, 35 LE-s négyütemű Austro-Daimler benzinmotor
Sebessége: 45 km/h (úton)
Hatótávolsága: 250 km
Személyzet: 4 fő
Elkészült járművek száma: 1 db (később átalakítva)

         Az Osztrák-Magyar Monarchia első páncélautója 1904-ben épült a wiener-neustadt-i Österreichische Daimler Motoren Gesellschaft (a német Daimler cég osztrák üzeme) műhelyében, Paul Daimler, a cégalapító Gottlieb Daimler fiának tervei alapján.

         A páncélkocsi hátsó részének kialakítása nagyban emlékeztet a német hadseregben ekkortájt szolgálatban álló Fahrpanzer-re, amely tulajdonképpen egy kétkerekű lovaskocsival szállítható hengeres, felül domború kupolával lezárt páncélbunker volt, benne egy 53 mm-es ágyúval. A Fahrpanzer-rel ellentétben azonban a lőállás itt a jármű szerves részét képezi, arról nem lekapcsolható. A géppuska az eredeti elképzelés szerint hátrafelé nézett volna, azaz a későbbi páncélautókkal ellentétben a jármű nem sérülékeny orrát mutatta az ellenségnek; ez egyszersmind a páncélautók harcmódjának kiforratlanságát is tükrözte, amennyiben azokat csupán lövésbiztos, saját lábán mozogni képes géppuskaállásoknak tekintették. (A monarchia első, a hadvezetés által ugyancsak elutasított harckocsija, a Günther Burnstyn által tervezett Motorgeschütz ugyancsak hátrafelé néző fegyverzettel épült, bár manapság többnyire - tévesen - a lövegcső irányába haladva ábrázolják.) A kupolán egy lőrést, a kazamata hátsó oldalán a személyzet toronyban helyet foglaló tagjai számára egy ajtót alakítottak ki.

         Vékony páncéllemezből készítették el a felülről nyitott, legömbölyített élű vezetőfülkét, mindkét oldalán egy-egy ajtóval, elöl pedig két kisméretű kémlelőnyílással. Elöl, felül és kétoldalt hűtőnyílásokkal ellátott páncélburkolatot kapott a motor és a hűtő is, utóbbihoz oldalanként két-két nyitható szerelőajtón át lehetett hozzáférni. Az első kerekek felett sárhányók, kétoldalt és hátul lépcsők fokozták a jármű komfortosságát.

         A lényeg, egyben pedig az Austro-Daimler páncélautó legkorszerűbb eleme azonban a felépítmény alatt húzódott. A korszak járműveinek többsége (személy- és teherautók egyaránt) hajtás nélküli első tengellyel, illetve többnyire a kerékpárokhoz hasonló módon lánccal és lánckerékkel meghajtott hátsó tengellyel készült. Ezzel szemben Paul Daimler mindkét tengelyt kardánnal hajtotta meg, miközben még az első kerekek kormányozhatóságát is meg kellett oldania.

         A Panzerwagen fegyverzete a toronyba szerelt Maxim géppuskából áll (a monarchia világháborús géppuskája, a 7 M. Schwarzlose majd csak később jelenik meg), a gondos tervezők még a felforrt hűtővíz eltávolításáról is gondoskodtak egy elvezetőcső formájában.

         Személyzete négy főből áll: a vezető mellett foglal helyet a parancsnok, a toronyban pedig a géppuska kezelője és irányzója. (Kezelő alatt a korabeli terminológia a lőszerest érti, míg az irányzó maga a lövész.)

         A jármű festése világos szürke (valószínűleg csukaszürke, azaz hechtgrau), a későbbi képeken azonban mintha egy sötétebb szín is megfigyelhető lenne. Felfestett jelzések vagy felségjelek a páncélautón nem voltak.

         Az első próbákon tapasztaltak alapján utóbb kissé átalakították a páncélkocsit, a legszembeötlőbb változás a tornyot érte. A kupola hátsó részét a jobb szellőzés érdekében eltávolították, ugyanakkor két, a korábbinál kisebb lőrést vágtak bele, így már két géppuskát lehetett egyszerre beépíteni. A fennmaradt fényképeken azonban (ismeretlen okból) csak a bal oldali lőrésben látható fegyver. A hűtőrács elé középre fényszórót szereltek.

         A Panzerwagen azonban így sem lopta be magát a hadvezetés és az uralkodó szívébe; 1906-ot követően egyetlen hadgyakorlaton sem szerepelt többé. Németországban ugyancsak sikertelennek bizonyult; további sorsa ismeretlen.

A monarchia páncélautói

         A századfordulót követő években a páncélautó elkezdett feltünedezni a modern államok hadseregeiben, szerepet kapott néhány kisebb helyi konfliktusban, ahol jól megállta a helyét, mindezek dacára mégis úgy tűnt, hogy nem fog akkora hatást gyakorolni a hadművészetre, mint azt a tervezői remélték. Így amikor a megrettent világ által később „a nagy” jelzővel ellátott háború megkezdődött, a nagyhatalmak hadseregeiben a páncélautóknak nem jutott fontos szerep.

         A vihar a Balkánon tört ugyan ki, a világ azonban a nyugaton lecsapó villámra figyelt fel, amely elsőként egy nem túl jelentős kis államot, Belgiumot talált el; itt ezekben a vészterhes napokban új fegyvernem született. A kazánlemezekkel borított Minerva automobilok ugyan nem számítottak forradalmi újításnak, a belgák azonban páncélautós csapatokba szervezték rögtönzött alkotmányaikat, amelyek így már olyan eredményesen vehették fel a küzdelmet az előrenyomuló német lovassággal, hogy a belga páncélautó fogalommá vált a képes újságok hadijelentéseiben. Sikereik a szövetségeseket is hasonló lépésre sarkallták, és a francia lovassági alakulatokat hamarosan páncélozott és felfegyverzett Minerva, Peugeot és Renault autókkal látták el.

         Az ezt követő hónapokban a hadviselők egymással versengve alakították meg páncélautós csapataikat, és bár nyugaton hamarosan kialakult az új fegyvernek nem kifejezetten kedvező állóháború, Kelet-Európában, Észak-Afrikában és a Közel- Keleten az a továbbiakban is fontos szerepet játszott. A monarchia ekkori első számú ellensége, Oroszország különösen nagy számban alkalmazta a legkülönbözőbb méretű és felszereltségű páncélautókat.

         Annak ellenére, hogy a világ első korszerű, páncélozott, forgatható toronnyal ellátott és terepjáró képességgel rendelkező páncélautója Ausztria-Magyarországon látta meg a napvilágot, a monarchia igencsak el volt maradva e téren (is) a világháború kitörésekor. Ha maga a hadvezetőség nem is, sok fiatal tiszt világosan látta ezt a hiányosságot, így az üzemekben és a tábori szerelőműhelyekben megkezdődött (néha szinte az illegalitás határát súrolva, de legalábbis központi támogatás nélkül) a fejlesztőmunka.

         A monarchia első és egyben legkorszerűbb világháborús páncélgépkocsijának mintapéldánya végül 1915 októberében a Vöröskereszt megsegélyezésére rendezett budapesti hadijátékon mutatkozott be.



         Bár a tervezőiről, Romanics Branko századosról és Fellner Simon főhadnagyról elnevezett Romfell páncélautó egy Mercedes személyautó alvázára épült, korántsem lehet rögtönzött járműnek nevezni. Jól megtervezett és igényesen elkészített harcjármű volt, sorozatgyártásra mégsem került: a mintapéldányt követően csupán egy újabb, könnyebb alvázra helyezett példánya épült 1917-ben.



         Nem a Romfell volt azonban a monarchia egyetlen magyar páncélautója: 1916-ban Junovitz Rudolf főhadnagy megépítette a P. A.-nak (Panzerauto) elnevezett jármű első példányát, amit utóbb még néhány követett. Bár több készült belőlük, a különféle teherautó alvázakra épített, hevenyészettnek tűnő P. A. páncélautók meg sem közelítették a Romfell képességeit, kétkerékmeghajtásuk miatt ugyanis nem rendelkeztek terepjáró képességgel. A hazai gyártású járművek mellett a monarchia csapatai hadrendbe állították az ellenségtől zsákmányolt olasz és orosz páncélautókat is.

         A kevés páncélautó által elért sikerek ellenére elmondható, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiában a világháború alatt a páncélosok (az egyedüliként favorizált páncélvonat kivételével) mindvégig a hadvezetés mostohagyermekei maradtak, fejlesztésükre alig fordítottak energiát. Nem segítette a fegyvernem fejlődését az az amúgy szerencsés fordulat sem, hogy a páncélautókkal jól ellátott Oroszország az 1917-es forradalom után kivált a háborúból; a nehezen járható és amúgy is lövészárkokkal, szögesdróttal szabdalt olasz front ugyanis, amely felé a monarchia ezután fő figyelmét fordította, nem kedvezett a páncélautóknak.

Forrás

Bonhardt A. - Sárhidai Gy. - Winkler L.: A Magyar Királyi Honvédség fegyverzete. Zrínyi kiadó

Hajdú F. - Sárhidai Gy.: A Magyar Királyi Honvéd Haditechnikai Intézettől

a HM Technológiai Hivatalig. HM Technológiai Hivatal, 2005.

Haris L. - Haris O.: Fejezetek a magyar katonai harcjárművek gyártástörténetéből...

Haditechnika, 2003/1.

Horváth J.: A magyar királyi rendőrség páncélgépkocsijai. Haditechnika, 1985/4.

Horváth J.: Az első magyar építésű páncélgépkocsi. Haditechnika, 1983/3.

Varga A. J. szerk.: Magyar autógyárak katonai járművei. Maróti Könyvkiadó Kft., 2008.

Feltöltve: 2010.02.01.