A Rába Vp. páncélgépkocsi








Előzmények

         Az Osztrák-Magyar Monarchia a világháború kitörésekor nem rendelkezett páncélautókkal, miközben az ellenséges nagyhatalmak azokat akkor már közel egy évtizede alkalmazták a különböző helyi háborúkban, és annak ellenére, hogy már 1915-től elkezdődött a hazai fejlesztés, a páncélos fegyvernem (az egyetlenként elfogadott páncélvonat kivételével) végig mostohagyermek maradt. Ez a hozzáállás érthető, ha csak a nehezen járható olasz hadszíntér adottságait tekintjük; a keleti síkságokon azonban a cári orosz hadsereg nagy számban és sikeresen alkalmazta ellenünk a páncélautókat, amikkel szemben a monarchia nem tudott semmit sem felvonultatni. A jóval mozgékonyabb lovasság támadás közben közel sem tudott olyan tűzerőt felmutatni, mint a géppuskás páncélautó, amelynek személyzete ugyanakkor védve is volt az ellenség kézifegyvereinek tüzétől; az úgy favorizált páncélvonat pedig csak kötött pályán mozoghatott, amit az ellenség könnyen elvághatott. Mindezek ellenére a császári haderőben a világháború végéig csupán egy-két tucatnyi saját építésű illetve zsákmányolt páncélautó szolgált, ráadásul az előbbiek többsége is inkább csak hevenyészetten kialakított alkotmány volt.

         A monarchia 1918 végére bekövetkezett politikai és gazdasági összeomlása a hadsereget is szétzilálta, a hadfelszerelés pedig szétoszlott a mostanra halálos ellenségekké vált egykori bajtársak között. A lassan kialakuló új határok közé visszahátráló magyar csapatok néhány páncélautót is magukkal hoztak, a páncélvonatok mellett ezek képezték az új magyar hadsereg páncélos arzenálját.

         A következő hónapok során ezek a járművek (egy Romfell, néhány Junovitz, Büssing-Fross és egy zsákmányolt orosz Austin) a Vörös Hadsereg és a terrorkülönítmények állományába kerültek, majd a Tanácsköztársaság veresége utáni román megszállás alatt (az ország anyagi javainak jelentős részével egyetemben) nyomtalanul eltűntek. Csupán a meg nem szállt Dunántúlon maradt meg két Büssing-Fross páncélautó a jobboldali Lehár-különítmény használatában, amelyek azután a frissen alakult Nemzeti Hadsereghez kerültek.

         A fiatal magyar páncélos fegyvernem feje felett azonban sötét fellegek gyülekeztek. A Trianonban aláírt békediktátum példátlan erővel sújtotta a veszteseket, katonai rendelkezései között pedig a repülő és páncélos csapat teljes felszámolása is szerepelt. Magyarország ezt érthető okokból nem kívánta végrehajtani, a Szövetséges Ellenőrző Bizottsággal azonban nem lehetett nyíltan szembehelyezkedni. Egy új nemzeti sport született hát, a "rejtés"; a frissen vásárolt német LK könnyű harckocsikat és a két Büssing-Fross páncélautót (számos más, immár tiltottnak számító hadianyaggal együtt) egyszerűen eldugták az antant ellenőrei elől. Az LK-k végül csaknem egy évtizedet töltöttek sötét vidéki fészerekben csendben rozsdásodva, a páncélautókhoz azonban kegyesebb volt a sors. A békediktátum számukra hagyott egy kiskaput: karhatalmi célokra ugyanis engedélyezte 12 db (minden ezer rendőr után egy), hadihasználatra alkalmatlan eszköz fenntartását. Mivel a Büssingek már eredetileg sem rendelkeztek terepjáró képességgel, ennek a kikötésnek maradéktalanul megfeleltek, így 1923-tól (színleg) a rendőrség állományába kerültek, majd az ellenőrző bizottság 1927-es távozása után átvette őket a honvédség. A két megviselt páncélautót végül a 30-as évek elején selejtezték ki.



         Ebben az időben azonban már nem a veterán Büssing-Frossok voltak a honvédség egyetlen páncélgépkocsijai. Még a 20-as évek elején munkálatok kezdődtek a győri Magyar Waggon- és Gépgyárban, és 1925-re elkészült a cég Rába V. teherautójának módosított alvázára épített Rába Vp. páncélgépkocsi mintapéldánya.


A Rába Vp. páncélgépkocsi



 

   

   

   

A jármű teljes tömege: 7 t
A jármű hossza: 5,945 m
A jármű szélessége: 1,94 m
A jármű magassága: 3,03 m
Páncélzat: 8 mm-es hengerelt acéllemez
Fegyverzet: 2 db 8 mm-es 7/12 M. Schwarzlose géppuska, 10 000 db 93 M. élestölténnyel,
Fegyverzet: 24 db L-28 M. Goldmann nyeles kézigránát,
Fegyverzet: 12 db 7,65 mm-es 19 M. Frommer pisztoly, összesen 168 db
Fegyverzet: 12 db 7,65 mm-es pisztolytölténnyel
Fegyverzet: (utóbbiak a személyzet kézifegyverei)
Hajtómű: 1 db négyhengeres, 35 LE-s négyütemű benzinmotor
Sebessége: 20 km/h
Üzemanyagkészlet: 240 l benzin, két 120 literes tartályban
Hatótávolsága: 120 km
Személyzet: 12 fő
Elkészült járművek száma: 1 db

         A páncélgépkocsi alapját a a győri Magyar Waggon- és Gépgyár Részvénytársaság 1913-as 5 tonnás, Praga licensz alapján gyártott Rába V. teherautójának módosított alváza alkotja. A megerősített alvázon hátul középen egy második vezetőhelyet is kialakítottak, innen a páncélgépkocsi hátramenetben is vezethető; ennek megfelelően a sebességváltó is négy előre és négy hátra fokozatot tartalmaz. Az összkerékhajtást nem sikerült megvalósítani, de a trianoni békediktátum amúgy sem engedélyezte a csak karhatalmi célokra tartható páncélautók terepen való alkalmazását szolgáló berendezéseket.

         A felépítmény (a "páncélszekrény") a torony oldalát alkotó három íves lemez kivételével sík lapokból van összeállítva, szegecseléssel. Hasonló burkolatot kapott a motor, valamint a jármű elején és hátulján található fényszórók is. A nagy létszámú személyzet ki- és beszállására oldalanként két-két ajtó szolgál. A felépítmény négy oldalán összesen 14 db nyitható lő- és nézőrést alakítottak ki, elöl és hátul 3-3, oldalt 4-4 darabot; a torony három oldalán egy-egy nézőrés, elején egy lőrés található. Ez az elrendezés (beleértve a burkolt fényszórókat is) a méretkülönbségeket figyelembe véve annyira emlékeztet a világháborús német Ehrhardt E-V/4 páncélautóéra, hogy talán nem tévedünk nagyot a feltételezéssel, miszerint a tervezőket ez a típus ihlette meg.

         A Rába Vp. nem rendelkezik sem belső, sem külső távbeszélő rendszerrel; a kommunikációhoz többféle jelrendszert alkalmaznak. A járművön kívül a parancsnok karjelzésekkel irányítja a raj tagjait, az egyes járművek egymás között korong, fény- és hangjelzéssel, valamint világítópisztollyal tartják a kapcsolatot. A hang- és fényjelzéshez a jármű elején és hátulján lévő fényszórókat illetve dudát, motorsípot vagy szirénát használnak, a jelzések a Morse ábécén alapulnak és az egyes parancsok egy-két betűs rövidítéséből állnak. A csak jó látási viszonyok mellett alkalmazható korongjelzésre a járművek belsejéből felmutatott 20 cm átmérőjű színes (fehér, sárga, piros és kék) korongok szolgálnak, amelyek egyenként vagy párban mintegy tucatnyi különféle utasítást közvetíthetnek.

         Fő fegyverzete két, a honvédségnél rendszeresített vízhűtéses 7/12 M. Schwarzlose géppuska, melyek közül az első a toronyban van elhelyezve, a második tartalék, és a bal hátsó ajtó mellett van szállítási helyzetben rögzítve. Mindkettőhöz 5000-5000 db, azaz 20 rakasz töltény tartozik, valamint egy-egy szerelékes láda, víztartály és irányzótáska. 10-10 rakaszt a két vezető ülései mögött helyeznek el, rajtuk a szerelékes ládákkal és víztartályokkal; a maradék 20 rakasz négyesével az oldalsó ülések alatt van. Szükség esetén a két géppuskát gyalogos harcban is lehet használni. A járműben a tartalék géppuska mellett ezen kívül egy kézigránátos ládát is elhelyeztek, ami 24 db nyeles kézigránátot tartalmaz. Mindezt a személyzet kézi lőfegyverei egészítik ki, amit a tartalék tárral együtt mindenki a derékszíjára fűzött pisztolytáskában hord.

         A páncélgépkocsi személyzete teljes létszám esetén 12 főből áll. Elöl a jobb oldalon foglal helyet az elölvezető, mellette az elölkísérő, mögöttük a bal oldalon a parancsnok, mellette pedig az összekötő (figyelő); a toronyban bal oldalon az első géppuska (toronygéppuska) irányzó, jobb oldalon az első géppuska kezelő. Hátul középen ül a hátulvezető, mögötte a jelentőfutó; jobb oldalon hátul a hátulkísérő, előtte a parancsnokhelyettes, bal oldalon hátul a második géppuska kezelője, előtte az irányzója foglal helyet. A legkisebb működési létszámot 5 főben határozták meg: a személyzetből ekkor csupán a parancsnok, a két gépkocsivezető és a két géppuska irányzó marad a járműben. A létszám csökkentésekor elsőként a jelentőfutó távozik (beosztásából adódóan az ő időnkénti hiányával már eleve számolni kell), sorrendben követi az összekötő, a két kocsikísérő, a parancsnokhelyettes és a második géppuska kezelője; az utolsóként nélkülözhető ember a toronygéppuska kezelője. Az 1927-ben kiadott szabályzat melléklete emellett öt oldalon keresztül részletezi a raj sorakoztatását a jármű előtt vagy mellett, centiméterre előírva mindenki pontos helyét; ez ötször akkora terjedelem, mint amennyi a fegyverzettel vagy a páncélgépkocsi műszaki leírásával foglalkozik...

         A szabályzat emellett részletesen kitér a páncélgépkocsi szakasz elvi felépítésére is, ami öt különböző járműből és 37 emberből állna. A szakaszban a két páncélgépkocsi összesen 24 fős személyzete mellett helyet kap egy utánfutós teherautó (anyaggépkocsi) nyolcfős és egy parancsnoki gépkocsi négyfős személyzete is, valamint egy motorkerékpár és vezetője. Az anyaggépkocsiban egy anyagkezelő altiszt mint parancsnok, egy gépkocsivezető és egy kísérő, a pótkocsiban pedig egy pótkocsi fékező ül; velük négy tartalék géppuska kezelő is utazik. A parancsnoki gépkocsiban a vezető mellett két küldönc és a szakaszparancsnok foglal helyet. A páncélgépkocsi század két teljes szakaszból, egy századparancsnoki szakaszból és egy vonatszakaszból áll, 24 járművel és 107 emberrel; összeállítása a fenti rajzon látható.

         A páncélautó festése 1927-ig a rendőrség előírásait követte, azaz rendőrszürke lehetett (bár van olyan vélemény is, hogy sötétkékre festették; a fennmaradt fényképek azonban egy világosabb színt mutatnak), 1927-es honvédségi átvételét követően minden bizonnyal tábori barna festést kapott. A rendőrségi szolgálatban fehér "ÁR." (Államrendőrség) felirat állt rajta, 1927 után pedig bizonyára az aktuális számozást viselte fekete színnel felfestve, ami a szolgálat alatt folyamatosan változott. 1925-ben még a P-3 jelzést kapta; ezt követően az újabb típusok megjelenésével párhuzamosan egyre hátrább került a rangsorban. Ennek megfelelően jelzése 1930-ban P-12, 1932-től 1939-ig P-17; az 1940-es jegyzékben azután már nem szerepel.


Új feladatkörben





         Az egyetlen megépült Rába Vp. a honvédség rejtett páncélos kiképző bázisára, a Rendőrújonc Iskolára (RUISK) került, ahol a homlokpáncélján "ÁR." (Államrendőrség) feliratot viselő jármű a páncélgépkocsi csapatok kiképzésének legfontosabb eszköze lett. A 30-as évek elejétől azonban már nem tudta felvenni a versenyt az újabb típusokkal, így a kiszolgált Rábának új feladatkört találtak: 1934-től átalakítva néhány évig még páncélozott sínautóként, a páncélvonatos csapat géppuskásainak kiképző eszközeként funkcionált; mint az egyetlen mindkét irányban vezethető páncélozott jármű, amely ekkoriban szolgálatban állt, erre a célra maradéktalanul alkalmasnak is bizonyult. Az átalakítás során az eredeti kerekek tömörgumi futófelületeit acéltárcsákra, az íves elülső sárvédőket a kőfelverődés ellen védő vízszintes lemezekre cserélték és a kipufogócső kivezetését is hátrább helyezték. Miután a 7/12 M. géppuskákat 1931 után korszerűsítették, valószínűleg a sínpáncélautót is az új hegyes lövedékű lőszerrel működő 31 M. géppuskával látták el.

         Az elavult műszaki megoldásokat és harcászati elveket felvonultató, egyetlen példányban megépített Rába Vp. a korszerű páncélgépkocsik fejlesztésére végül semmilyen hatást nem gyakorolt, a 20-as években nehéz időszakát élő magyar páncélos fegyvernem a kiképzés terén mégis sokat köszönhetett neki; jelentőségét ez adja.


További fejlesztések



         A 20-as évek második felétől a honvédség folyamatosan törekedett az ósdi Büssing-Frossok és az immár ugyancsak elavultnak tekinthető és hadihasználatra amúgy sem alkalmas Rába Vp. leváltására. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság 1927-es távozását követően a helyzet valamelyest javult, a külföldi beszerzéseket ugyanakkor továbbra is megakadályozták: így az otthon sikertelennek bizonyult angol Vickers páncélosok is csak a terepjáró képességet biztosító felszerelés nélkül kerülhettek Magyarországra. Az ugyancsak angol eredetű Crossley teherautók alvázára itthon épített páncélgépkocsik (lásd a rajzot) sem oldották meg a helyzetet, így a hadvezetőség arra kényszerült, hogy a kiképzéshez személyautók alvázára szerkesztett utánzatokat használjon. Még közel egy évtizednek kell majd eltelnie, hogy napvilágot lásson a Magyar Királyi Honvédség első igazi, korszerű műszaki megoldásokat tartalmazó és modern harceljárásokhoz tervezett páncélgépkocsija, a 39 M. Csaba.


Forrás

Bonhardt A. - Sárhidai Gy. - Winkler L.: A Magyar Királyi Honvédség fegyverzete. Zrínyi kiadó
Haris L. - Haris O.: Fejezetek a magyar katonai harcjárművek gyártástörténetéből...
         Haditechnika, 2003/1.
Horváth J.: A magyar királyi rendőrség páncélgépkocsijai. Haditechnika, 1985/4.
Varga A. J. szerk.: Magyar autógyárak katonai járművei. Maróti Könyvkiadó Kft., 2008.
Zsuppán I.: A magyar autó. Zrínyi kiadó, 1994.
Tájékoztató a korszerű hadseregek páncéljárműves csapatainak alkalmazásáról. Budapest, 1927.



Képek

Barta Zoltán
Derner Tamás
Vidákovich Gábor


Feltöltve: 2009.03.24.
Módosítva: 2010.01.12.

lap tetejére