A 38 M. sátorlap és esőköpeny

Előzmények

         A hadviselő felek a XIX. és XX. század fordulóján fokozatosan megváltak a díszes uniformisoktól, és azokat a megváltozott követelményeknek jobban megfelelő színű és szabású egyenruhákra cserélték. Az első világháború kitörésekor ugyan szórványosan még megtalálhatók voltak a színes ruházat utolsó túlélői (pl. a monarchia lovasságánál vagy a francia hadseregben), hamarosan azonban a hadviselő nemzetek többségének katonái a szürke, a zöld vagy a barna valamely árnyalatába öltöztek, amely a csapatokat jobban elrejtette a földi és égi figyelő szemek elől.

         Újra felfedezték a rég elfelejtett vadász- és harci technikát, az álcázást is. Kezdetben csak a repülőgépeket és a tüzérségi eszközöket látták el többszínű álcázófestéssel, utóbb ez megjelent a rohamsisakokon is, de terepszínű álcaruhákat ekkor még egyik hadsereg sem rendszeresített katonái számára.

         A világháborút követő évtizedekben a légi felderítés és ezzel párhuzamosan az álcázás fontossága egyre nőtt, és a terepszínek alkalmazása kiterjedt szinte valamennyi járműre és a katonai objektumok egy részére is. Néhány hadsereg a katonák számára is többszínű álcamintával készült sátorlapokat rendszeresített (elsőként az olaszok 1929-ben), ezek az esőköpenyként is használható felszerelési tárgyak lettek a terepszínű egyenruházat előfutárai. A sátorlapokat az azok anyagából készült sisakhuzatok, majd (már a második világháború idején) a komplett álcaruhák követték.

         A honvédség illetve a Nemzeti Hadsereg első álcamintás harceszközei a világháborút túlélő repülőgépek voltak, a trianoni békediktátum azonban megtiltotta Magyarország számára a repülő és páncélos csapatok fenntartását. A 30-as évek közepén beszerzett olasz Ansaldo kisharckocsikon és az újjáéledő légierő gépein azonban ismét visszatért az álcaminta, és megjelent a nehézfegyverzeten valamint a járműparkon is. Végül 1939 elején rendszeresítésre került a honvédség első és egyetlen álcamintás felszerelési és egyenruházati cikke, a 38 M. sátorlap/esőgallér.

         Az elkövetkező években az új sátorlap teljesen felváltotta a régi egyszínűt, és a magyar katona hasznos és kedvelt felszerelési tárgya lett. Nem csupán sátorként és esőköpenyként, de takaróként, a földre terítve pokrócként és végül sok esetben szemfödélként is szolgált nem egy magyar honvéd számára.

         A világháború folyamán a magyar honvédségnél is kísérletek folytak az álcamintás sátoranyag egyéb felhasználására, a propagandafotókon ritkán megjelenő sisakhuzat és német mintájú álcablúz azonban soha nem került rendszeresítésre, így a főleg az ejtőernyős alakulat tisztjeiről készült fényképeken látható olasz és magyar mintás anyagból varrott változatos formájú álcazubbonyokat újabb információk előkerüléséig egyéni kezdeményezéseknek tekinthetjük.

A 38 M. sátorlap

Leírása:
         A 38 M. sátorlap egyharmad körcikk alakú, külső felén terepszínű vászonlap, rajta a sátorként vagy esőköpenyként való használatra szolgáló szerelvényekkel. A körcikk magassága 180 cm, szélessége 270 cm. Az alsó körívet leszámítva a sátorlap két, egy-egy oldalával egymásnak szembefordított szabályos, egyenlő oldalú háromszöget képez, amely több sátorlap összekapcsolásához számtalan variációt tesz lehetővé: összegombolhatunk két lapot az oldalsó széleknél fogva, de egyikük alsó szélét a másik oldalsó széléhez is kapcsolhatjuk.

         A két oldalsó szegély mentén 7-7 alumínium gomb és ugyanannyi gomblyuk szolgál az egyes sátorlapok összekapcsolására. A lapok vászonnal és bőrrel megerősített csúcsának fémgyűrűit ilyenkor egymásra kell fektetni, és a sátorrúdként használt puska feltűzött szuronyát mindkettőn át kell dugni. A körív legalsó pontját az alsó csúcsokkal összekötő, vászonszalaggal megerősített vonalon a sátorlap belső felén mindkét oldalon ugyancsak 7-7 gomb található, amelyek segítségével több sátorlap egy nagyobb rajsátorrá gombolható össze.

         Az alsó szél mentén 5 x 2 db fémgyűrűvel megerősített fűzőlyuk található a sátorcövekek zsinórjai számára.

         A meglehetősen bonyolult kialakítású karnyílásokat oldalanként három alumínium gombbal záródó négy réteg vászon fedi, alattuk a belső oldalon egy-egy zsebet találunk, amelyben szükség esetén akár kézigránátot is hordhatunk.

         A sátorlap belső oldalán található többi szerelvény a lap esőköpenyként való viselésére szolgál, leírásukat lásd ott.

         A sátorlap tartozéka 4 db, egyik oldalán merevítő bordával ellátott alumínium sátorcövek, illetve puskával el nem látottaknak egy szétszedhető sátorrúd is.

Jelzések:
         A sátorlapok belső oldalán a Központi Ruhatár (KR) ún. "létrabélyegzőjét" találjuk, amely az átvétel évét és az átvevő tiszt nevének kezdőbetűit is tartalmazza. Az egyéb jelzések jelentése még nem tisztázott.


Gyártók:
         A sátorlapok egy részében semmiféle, a gyártó kilétére utaló jelzés nincs, a bemutatott 1939-es gyártású példány a belevarrt cimke tanúsága szerint a budapesti és szegedi székhelyű Magyar Kender- Len- és Jutaipar Rt. terméke.



         A 38 M. sátorlapok érdekes változatát képezik azok a példányok, amelyek jelzésében egy nagy "N" betűt találunk. Mintázatuk és alakjuk megegyezik a magyar sátorlapéval, alumínium gombjaik azonban nem a négy lyukkal ellátott magyar, hanem a három gomblyukú német mintát követik, és némelyikükben német gyártó cégjelzése látható. Legkülönösebb jellemzőjük azonban az, hogy szélesebb alapanyagból készültek, ezért az ív alsó-középső részén jóval kisebb betoldás található bennük. További jellegzetességük, hogy a zöld és barna foltok keskenyebb átfedéssel vannak nyomva, ezért azok között helyenként vékony vonal formájában kilátszik a sárga alapszín. Ezeknek a sátorlapoknak a története még további kutatást igényel, de a jelzéseik alapján valószínűsíthető, hogy magyar megrendelésre német gyártónál készültek.

         Alant több változatát is bemutatjuk ennek a különleges típusnak.

         A lenti, 1939-es magyar átvételi bélyegzővel ellátott példány sorsa igen különleges lehetett, mivel német birodalmi sasos bélyegzés is található benne. További különlegességét a német gyártó pecsétje jelenti, amely a legtöbb hasonló sátorlapból hiányzik.





         Ezekből az 1940-es magyar bélyegzésű sátorlapokból már hiányzik a gyártó jelzése, és egyéb német pecsétek sincsenek bennük, széles alapanyaguk és háromlyukú gombjaik azonban egyértelműen a fent bemutatott példányhoz kötik őket. A második sátorlap cövekeiben ugyancsak megtaláljuk az "N" betűt.




         A magyar megrendelésre Olaszországban készült sátorlapok mintázata a fentiektől teljesen eltérő, ezekhez az olasz hadseregben rendszeresített sátorlapok anyagát használták fel (lsd. lent, a sátorlapok színezésénél). További eltérést a lap csúcsán a lyuk kialakításában találunk, amely kisebb keresztmetszetű, és fémbetét helyett zsinórozással van megerősítve.

         A fennmaradt sátorlapok színezésében is találunk eltéréseket, a lenti képeken látható példány például (amelynek eredeti árnyalatait a karnyílások belsejében vehetjük szemügyre) egészen világos, kissé kékes zöld foltozással készült.



         Végül az alábbi fotókon bemutatunk egy ritka változatot, amelynek szabása mindenben megegyezik az olasz gyártású sátorlapokéval (beleértve a sátorrúd kivezető nyílását is), mintázata és színezete azonban a már bemutatott magyar eredetű példányokéval mutat hasonlóságot, bár folttérképe eltér azoktól. Az egyetlen ismert példány sajnos mára nagyon kifakult, a karnyílások belsejéről készült fényképen azonban még látszik az eredeti színe.

A sátorlapok színezése:

		Az alapszín a magyar mintájú sátorlapok esetében a száraz fűre emlékeztető halvány sárgásbarna (az eredeti utasítás szerint piszkos sárga), külső oldalára két lépésben zöld (szürkészöld) és barna (gesztenyebarna) foltokat nyomtatnak, a belső oldal egyszínű marad. Anyagát 76 cm szélességben állítják elő, amelyen a mintázat kb. 82 cm-enként ismétlődik. Az anyag a külső oldalak mentén a csúcstól az íves aljrészig folytonos, a két szél által közrefogott alsó-középső részt a csúcsnál ferdén levágott végekből alakítják ki. Bár a minta a négy varrás mentén sehol nem kerül illesztésre, az összkép mégis harmonikus, a varrások azt nem törik meg.          A cikkhez mellékelt fényképeken a legkülönbözőbb napszakokban és fényviszonyok mellett fotózott ugyanazon sátorlap látható, érdekes megfigyelni, hogy a színek egyenként és összhatásukban mennyire változóak ilyen körülmények között.          A 38 M. sátorlap rekonstruált folttérképe a bal oldali ábrán látható, alatta a sátorlap képén piros vonallal kiemelve az ismétlődő mintázat, feketével a varrás.
		A német gyártású sátorlapok mintázata hasonló, de az alapanyag szélesebb, ezért az alsó varrások máshová esnek, a mintázat pedig az anyag szélességében csaknem ismétlődik.
		Készültek 38 M. sátorlapok magyar megrendelésre Olaszországban is, ezekhez az olasz hadsereg számára rendszeresített alapanyagot használták fel. A kettő közötti legfőbb eltérés az olasz sűrűbb mintázata és jóval fakóbb zöld színe, amely tónusában nem a barnához, hanem inkább a sárgához áll közelebb. Azonosításuk a fekete-fehér archív fotókon is könnyű, mert amíg a magyar sátorlapok esetében a többi színnél sokkal világosabb sárga, addig az olaszok esetében rendszerint a többinél sötétebb barna szín "virít ki" az összképből. Az olasz sátorlapok folttérképét a bal oldali ábrán mutatjuk be, a lenti archív fotókon pedig a használatukra láthatunk rendhagyó illetve szabályszerű példákat.
		Az olasz sátorlapok folttérképét és szabásmintáját a bal oldali ábrákon mutatjuk be, a lenti archív fotókon pedig a használatukra láthatunk rendhagyó példákat.

Használat

Sátorként:
         A 38 M. sátorlapot kettesével történő használatra tervezték, de szélfogóként vagy napvédőként egyetlen lap is használható. Sátorként való használatához két katonának a széleknél fogva össze kell gombolnia a lapokat. Puskával felszereltek a feltűzött szuronyú puskát használják sátorrúdnak, a többiek ehhez szétszedhető rudat kapnak. A szuronyt a sátorlapok csúcsán kiképzett nyíláson kell átdugni. A sátorlapok széleit kifeszítésük után a rendszeresített alumínium cövekekkel rögzítjük a földhöz. Amennyiben a sátrat fa alatt verjük fel, a sátorlapok csúcsára rögzített kötéllel azt egy magasabb ághoz is rögzíthetjük, ekkor sátorrúdra nincs szükség. Bejáratként az egyik oldali illesztési vonal szolgál.





         Rajsátorként való használatához több sátorlapot is felhasználhatunk. A rajsátor csúcsát két, a szokásos módon összegombolt sátorlap alkotja, amelyek alsó gombsorához két-két újabb sátorlapot kapcsolunk oly módon, hogy a felső és az alsó lapok oldalsó gombolása a csúcstól a földig érő folytonos vonalat alkosson. Végül a sátor másik két szemközti sarkát is kialakítjuk két-két újabb sátorlap felhasználásával, amelyeket úgy gombolunk a többihez, hogy a csúcsukon lévő rúdnyílások a legfelső sátorlapok alsó ívének közepéhez essenek. Az ily módon 10 sátorlap felhasználásával épített rajsátor közepét egy hosszú sátorrúd emeli a magasba, körben pedig 16 db sátorcövekkel feszítjük ki.

         A rajsátor egy-egy felének összeállítását az alábbi első ábra szemlélteti, ahol a piros vonalak az egyes sátorlapok illesztési vonalát jelzik. Kigombolva a 4-es és 5-ös számmal jelzett lapok közötti nyílás szolgál a sátor bejáratául. A másik ábra oldalnézetből mutatja a két fél kapcsolódási vonalát.


Esőköpenyként:
         A sátorlap esőköpenyként való viseléséhez gomboljuk a nyakrész belső oldalának szűkítő szalagjait a sátorlap szélének közelében lévő gombokra, terítsük a sátorlapot a vállunkra, majd a nyakrész külső oldalán lévő kis táboribarna műanyag gombbal kapcsoljuk össze. A sátorlapot használhatjuk körköpenyként is. Amennyiben az esőköpenyt végig begomboljuk, a karokat a két oldalsó karnyíláson át dugjuk ki, ehhez ki kell gombolnunk azokat. A nyakrész belső oldalán lévő akasztóval az átnedvesedett esőköpenyt ruhafogasra is akaszthatjuk száradni.

         A sátorlap felső csúcsa felöltve csuklyát képez. Ha a csuklyát a fejünkre illesztettük, a széleket a zsinórokkal húzhatjuk össze.

Málházás

         Gyalogsági és távbeszélő hordkészülékkel ellátottak a sátorlapot két 70 cm-es és egy 110 cm-es málhaszíjjal a tölténybőröndre vagy a huzalsaroglyára, műszaki hordkészülékkel ellátottak három kétcsatos műszaki köpenyszíjjal a szerszámbőröndre szíjazzák. Előbbihez a sátorlapot egy kb. 20 cm hosszú henger, utóbbihoz egy 110 cm hosszú és 10 cm széles téglalap alakba hajtogatjuk. Műszerbőrönddel ellátottak az ugyancsak henger alakba hajtogatott sátorlapot a pótbőröndbe málházzák.


         Hordkészülékkel el nem látottak a sátorlapot felszerelésüknek megfelelően a kenyértarisznya fedele alatt vagy (a lovasságnál) a kettős málhatáska jobb oldali táskájában hordják, ehhez a sátorlapot egy kb. 25 x 52 cm-es oldalhosszúságú téglalap alakba hajtogatják. Kerékpárosok ugyancsak méretre hajtogatva a kerékpár málhatáskában helyezik el.

Fejlesztés

         Valamikor a háború utolsó időszakában a korábbi éles kontúrokkal rendelkező helyett megjelent egy sűrűbb, elmosódottabb mintázat. Ezt a formát sokáig a háború utáni 49 M. sátorlapokkal azonosították, az utóbbi időben azonban többé-kevésbé meggyőző, 1944-es átvételi bélyegzésekkel ellátott példányok is ismertté váltak, valamint újabban előkerült levéltári dokumentumok is arra utalnak, hogy (ha kis számban is) az új mintázatú sátorlapokat még a háború vége előtt gyártani kezdték. E sátorlapok kialakítása mindenben a 38 M. formáját követi, a mintázat és a színösszeállítás kivételével semmilyen eltérés nincs közöttük.

         A következő felvételeken egy vélhetően ilyen, bár bélyegzéssel el nem látott sátorlapot mutatunk be. Mellette összehasonlításként szerepel a 38 M. és a 49 M., illetve az első képen a kései utód, a 82 M. sátorlap is.



         A lenti képeken látható sátorlap ugyancsak jelzés nélküli. Elmosódott mintázata és élénk színei érdekes párhuzamot mutatnak mind a 38 M., mind a háború utáni 49 M. sátorlapokkal.



         Végül következzen egy 1944-es bélyegzéssel ellátott példány, amely számos hasonlóságot, ugyanakkor jónéhány eltérést is mutat az előbbiekkel. Különbségei cáfolják, hasonlóságai ugyanakkor erősíthetik is a fenti lapok 44 M. voltát, hiszen kellő számú hiteles bizonyító példány vagy korabeli okmányok híján nem tudjuk, hogy e sátorlapok (a 38 M.-hez hasonlóan) hány gyártónál és milyen esetleges eltérésekkel készülhettek.

. . .

         Mivel továbbra sem lehet kizárni, hogy lappanghatnak még bélyegzés nélküli 44 M. sátorlapok, nézzük, a fenti lap mely jellegzetességei alapján lehet ezeket beazonosítani. A magyar és német gyártmányú 38 M. sátorlapoknál már láthattuk, hogy az eltérő szélességű alapanyag alkalmas az ilyesmire; a fenti példány e tekintetben is különbözik az elődöktől, mivel azoknál keskenyebb anyagát az összevarrás során alul középen még egy-egy kis háromszög alakú darabbal ki kellett pótolni (lsd. alsó kép, fekete vonallal kiemelve a varrás, pirossal az ismétlődő mintázat). Jellegzetes a foltok alakja és a fedőszínek átszóródásának képe is.

         Az új típus használata és málházása megegyezik a 38 M. sátorlapéval.

Utóélet, a 49 M. sátorlap

         A világháborút követően rendszeresített 49 M. sátorlapok a 38 M. sátorlap szabásmintája alapján készültek, az 1944-ben bevezetett sűrűbb, elmosódott körvonalú mintázattal. A sötétebb foltok körvonalai átütnek a vásznon és a belső oldalon is jól láthatóak. A világháborúból megmaradt lőfegyverekhez még a régi formát használták, a szovjet eredetű, döfőszuronnyal ellátott 30 M. és 44 M. puskák (Moszin-Nagant M30 és M44) rendszeresítése után azonban a sátorlapokon apró változtatásokat kellett végezni: a csúcsukon a szurony átbújtatására szolgáló gyűrűt a gyártás során a korábbi nagy ovális formájú helyett egy kisebb kör keresztmetszetűvel váltották fel. A régi fegyverek kiszorulásáig a 38 M. sátorlapok is használatban maradtak.

Források

Baczoni T.: Az 1938 M. sátorlap-esőgallér. Haditechnika, 1998/3.
Felszerelési utasítások
Honvédségi Közlönyök

Képek

Angyal Péter
Bacskai Gergő
Becze Csaba: "A pokol tornácán…" című könyvéből, a szerző engedélyével
Sarkady Sándor és Szabó Péter: "Frontfényképek a Don-kanyarból" című könyvéből,
         Sarkady Sándor engedélyével
Bálint Ferenc
Bobak Ákos
Nagy Péter
Szekeres Richárd
Tálosi Zoltán
Vidákovich Gábor
Regia Militia Hungarorum

Feltöltve: 2007.07.23.
Módosítva: 2010.05.25.